Életre-halálra

avagy gondolatok a költészet napja – után

Ismét kések. Nem szándékosan, s nem is véletlenül. Kényszerből. Egyszerűen csak azért, mert a vállalt kétheti megjelenési tempó soros időpontja néhány nappal követi a költészet napjaként jegyzett április 11-ét. Sebaj, versről mindig lehet s kell is beszélni, akár néhány napos késéssel is történjék ez.
Hogy a költészet napja ünnep, azt ezúttal valóban éreztem. Igaz, hogy a nap nagy része pont úgy telt el, mint bármelyik más napon, de az este, amely a vers jegyében kezdődött és folytatódott, már szép élményt nyújtott. Először az Újvidéki Színház színpadán a Magyar Tanszék hallgatói (Toldi Éva tanárnő válogatásában és rendezésében), ezt követően pedig az intézmény művészklubjában a társulat színészei és a Művészeti Akadémia színészhallgatói mondtak, adtak elő, szavaltak verseket a József Attila születésnapját a költészet napjaként jegyzett áprilisi napon.
A tanszéki hallgatók összeállítása a megszólítás jegyében született. Kétszeresen is. Egyrészt versek közötti párbeszéd folyt, melynek során a magyar költészet olyan ismert, kultikus verseit hallottuk, mint József Attilától Az emberek és a Születésnapomra, Balassi Bálinttól az Egy katonaének, Csokonaitól A reményhez, Vörösmartytól a Fóti dal, Aranytól a Toldi Előhangja, Juhász Gyulától a Milyen volt, Adytól a Héja-nász az avaron, Babitstól A lírikus monológja, Radnótitól a Hetedik ecloga, Pilinszkytől a Négysoros, majd azokat a rá- és átírásokat, melyek ezen költemények más költők megszólításának eredményeiként születtek. Másrészt pedig a jól végiggondolt és felépített, akár költészetalakulás-történetinek is nevezhető versantológia kezdeményezett párbeszédet a közönséggel, arra nézvést, magunk döntsük el: mi a költészet. A dilemmát tovább árnyalta az est második felvonása, melyben színészek mutattak be játékos versváltozatokat.
A kérdés természetesen nem oldódott meg. A két összeállítás azonban alkalmat jelentett arra, hogy elgondolkodjunk a költészet lényegén. Ahogy nem sikerült megfejteni az örök talányt sem ott a színházban, sem hazafelé menet, úgy nem sikerült itthon sem, pedig lerámoltam egy polcnyi verseskötetet, s lázasan kerestem bennük a választ. De rá kellett jönni, válasz nincs, illetve az, hogy minden lehet költészet, amit mi annak érzünk, amit költészetként élünk át. Van, akinek játék, még ha véresen komoly is, van, akinek szenvedés, mert vagy nem szereti, vagy kellemetlen emlékeket ébreszt benne, van, aki számára életelem, mint az oxigén vagy a víz, s van, aki tudomást se vesz róla. Embere válogatja. De aki számára az igényes, művelt életmód része, az óhatatlanul is szembesül az említett dilemmával. Tudni akarja, nem másért, a maga számára, hogy mi a költészet lényege. Eltöpreng felette, ahogy Karinthy Frigyes tette Nihil című versében: „… az a művészet, amit az ember gondol, / És ha nem gondol semmit, az is művészet – / És ha csak érez valamit, az is művészet / És ha neked nem, hát nekem.”
De idézhetném, azonnal meg is teszem, napjaink egyik legeredetibb és legjelentősebb költőjét, Tandori Dezsőt, aki egyszer, évekkel ezelőtt, egy újságcikkben ekképpen próbálta megfejteni a talány. Ebben a már gimnazista korában verseket író Tandori azt az eseményt idézte fel, amikor tanára, a kiváló költő, Nemes Nagy Ágnes, azzal bízta meg, hogy tartson meg helyette egy rendes magyarórát a költészetről. Szabadon, ahogy a költő-diák, aki már elhatározta, hogy költő lesz, látja.
„Mert mi a költészet?” – tette fel magának a kérdést az alkalmi tanár, aki nyomban válaszolni is próbált: „A madár dala? A rét virága, ha moccan szirma a szélben?”. Majd gyorsan rájött: közhelyeket mond, melyekkel semmire se megy. Ennek ellenére folytatta a válasz keresését: „Viszont, hogy: »egy nagy kék kerék a réten«? Már jobb. De egy kerék – az egy tárgy. Nem rím, nem ritmus, nem nóta: versszak. Persze »ma már annyi bolondság van«, mondtuk nemrég (még), »egy nagy kék kerék is lehet költészet«. Vagy milyen szellemes mondás, hogy »nincs mit mondanom, és ezt mondom, és ez költészet«. Holott ezt egy zeneszerző mondta. Aki közben nagy költő.
Közben? De mi közben? A költészetről fiacskám – hallom a felszólítást. Ne röstellje, ne (ön)sajnálja. Mondja csak el, hogy a költészet két pont között (ember és ember között) a legrövidebb út. Hogy teljes, leheletnyi finom találat a párbajtőr hegyével. Hogy – közeledünk – az anyag sajátos, finom (nyers? közkeletű?) megdolgozása. Hogy a csinálásához az ember maga kell a teljes életével. Nem használható hozzá gép. Nem?
Most már az is. De egy olyan jó hagyományos, »kiénekelt« vers – az a legjobb. Az az égi nap kegyelme. Hirtelen kisüt ránk. Egyszerre meglátunk egy halványzöld gömböt, egy fácska koronáját – utoljára még tüskés ágbogozatnak ismertük, a télen. Na, fiacskám, kezdünk visszaemlékezni? Megint bedöglünk, mikor a költészetet kéne megmagyarázni?
A költészet élet-halál kérdése, mondom gyorsan, kapkodva, mert álmomban mindjárt lecsengetik a magyarórát. Életre-halálra akarnám csinálni. Életre-halálra megbántódunk, ha Nagy Kedvencünket (hisszük mi!) bántják. Főleg, ha a mi versünkön fanyalognak. Mikor azt se tudjuk igazából, mi a vers.
Felébredek. Nézek ki az ablakon. Nyár elejébe már: süt a nap. Mit csinált a nap, míg aludtam, és a költészetről álmodtam ezt? Mikor álmodunk, mikor vagyunk ébren? A költészet az, ha rendesen ébren vagy, de néha még annál is inkább.
Már ha neked ez a dolgod. Ám akkor tessék is tenni. Ha a dolog is úgy akarja éppen.”
Szóval: világos! Vagy: mégsem?
Hát ez a költészet.
Gerold László