Néha, ha jó kedvünk van, lazítunk, szándékosan használunk hibás kifejezéseket. Többnyire azért, mert ennek – az értők körében - humoros hatása van. Vagy föl szeretnénk hívni a figyelmet (valamire, vagy esetleg magunkra!). Jó poénnak tartjuk a szórontást, szeretnénk, ha barátaink is megismernék!

Ha nem kedvelek valamit, mondhatom így: „Aztat én nem szeressem!” esetleg: „Aztat mink nem szeressük!” Mindkét esetben a tárgyragot kettőzzük, ami helytelen. Nem aztat, eztet, banántot és kombinétot; csak: azt, ezt, banánt és kombinét. A másik hiba a sokszor kifogásolt suksükölés. A szeressük alakot, sajnos, gyakran lehet hallani a szeretjük helyett. A szeressem alak a szeretem helyett valószínűleg csak a vicc kedvéért jelent meg. Habár fölszólító módban így hangzik: szeressem, vagy ne szeressem. A többes számú személyes névmás: mi. Tájnyelvi használatban hallani a mink alakot is.

„Elegáncs” vagy „elegáncsos” mondjuk viccből valakire, öltözékére, cipőjére, egész megjelenésére. Inkább akkor, ha nem is olyan nagyon elegáns. Ez a szó a választékosan ízléses, finoman öltözködő, dolgait könnyedén megoldó emberre mondható, jelentése ’nagyvilági, előkelő’; étteremre, üdülőhelyre, szállodára is használható. A gáncs, gáncsoskodás rosszindulatú akadékoskodást, kifogásolást jelent. Illetve, aki gáncstalan, az feddhetetlen. A két hasonló hangzású szó szándékos összekeverése a humor (esetleg a kritika) forrása.

Hasonló hangzású – és ezáltal hasonló hangulatú is –, az „intelligencs”. Ha valakit így dicsérnek, nem kell túl büszkének lennie!

Az igénytelen köznyelvben a szokott ige jelen időben is elhangzik: szok. „Ő nem szok így beszélni. Én nem szokok minden nap fagyizni. Így szok ez lenni!” Annak, aki így szok beszélni, azt ajánljuk, változtasson beszédmodorán. A közhelyszámba menő kifejezés fülsértő. Biztos találunk helyette érdekesebbet.

A diáknyelvből kölcsönvett szavak a ’figyuzz!’ = figyelj!, a ’rendicsek’ = rendben van, a ’mutisd’ = mutasd! Bohókásan hangzik, fiatalos lendületet kölcsönöz a mondanivalónak. A ’gratula’ és a ’példul’ rövidítésen alapszik: gratulál és például.

A ’hölgyemény’ és a ’leányzó’ már inkább az „archaizáló” stílusra jellemző.

Az apáca női szerzetesrend tagja. Szórontás következtében anyácáról beszélnek.

Arra a kérdésre, hogy: „Hogy vagy?” a válasz „Vagyogatok.” Munkám pedig: „Vanni van…” vagy „Volni volt.”

Az idegen szavak szándékos elferdítése következtében halljuk, hogy „spéciel”, „stimmol”, „stimmöl”, vagy „hózentróger”.

Latin-német eredetű szó a speciális (’különleges, sajátságos’), rövidítése a bizalmas beszédben – és már a diáknyelvben is -, a speciel és a spéci. Elferdítve „spéciel”.

Szintén a német nyelvből vettük át a stimmel szót, ’egyezik, egybevág’ jelentéssel. Szórontással stimmol, illetve „franciásan” stimmöl.

A német eredetű hózentráger nadrágtartót jelent. A tróger alkalmi, szakképzetlen munkás. Rosszallóan is használják ’semmirekellő, mihaszna alak’ értelemben. A kettőt összekeverve humoros, csodállatias kifejezést kapunk.

Úgy gondolom, hogy sokszor vétünk az igényes, helyes magyar beszéd, az irodalmi nyelv ellen akaratlanul is. Talán jobban tesszük, ha kerüljük a szándékos szórontást!

Mgr. Viola Lujza