Romokban heverő társadalom

Egyre biztosabbnak tűnik – persze, fogadni nem mernék rá, mérget venni rá meg egyáltalán nem –, hogy Szerbia megkapja márciusban a tagjelölti státust az Uniótól. Löket lehet/lesz ez a jelenlegi hatalmi koalíció pártjainak, de kisebb löket, mint amekkora kudarc lenne, ha másodszor is nemet mondana az EU, pontosabban: Angela Merkel.
Maradhat tehát a jelszó, hogy Koszovó is meg az EU is, de nem hiszem, hogy bárki is komolyan venné. Egyértelmű ugyanis, hogy – amennyiben valami gyökeres és teljesen valószínűtlen fordulat nem következik be, Szerbia addig nem csatlakozhat az EU-hoz, ameddig meg nem teszi azt, amit elvárnak (majd) tőle Koszovó viszonylatában. Hogy pontosan meddig kell majd elmenni, kiderül, addig még sok víz lefolyik a Dunán.
Lesz-e addig egyáltalán EU? A kaján-komoly kérdésre, amely már jó ideje elcsattan kocsmai beszélgetéseken, de állófogadásokon is, általában keserű hahota a válasz. Érdekes azonban belegondolni abba, hogy mi lenne Európában a – háborúk megakadályozására létrehozott EU nélkül – főképp mostanság, amikor a Vén Földrészt a kapitalizmus újabb válsága rengeti, amely válságot, ahogyan ez már lenni szokott, a populizmus, a tekintélyuralom és a nacionalizmus feléledése, sőt virulása kíséri.
Az alapvető értékeiért küzdő EU-hoz, a válságból a nemzetállami szuverenitás rovására kievickélni igyekvő EU-hoz csatlakozik majd Horvátország. Az a Horvátország, ahol két évtizede a szuverén, önálló nemzetállam mítosza nemcsak dominál, hanem egyenesen axiómának számít.

Szerbia ma

Horvátországban is, éppúgy, mint Szerbiában, pártklientúrákról, vadkapitalizmusról, rablóprivatizációról, munkanélküliségről, jogfosztottságról szólt az elmúlt húsz év – sportsikerekkel és más tömegeseményekkel tarkítva, amikor a nemzeti büszkeség elhomályosította a keserű mindennapokat. Azzal a különbséggel, hogy a horvát nacionalista mítosz győzelemként értékeli a kilencvenes éveket, míg a „szerb esetben” a pohár inkább félig üres, mint félig teli.
Szinte egybeesett Horvátország nemzetközi elismerésének huszadik évfordulója és az EU-csatlakozási népszavazás. Az utóbbin a jogosultak fele sem vett részt, a szavazók kétharmada támogatta a csatlakozást. Nem egy meggyőző eredmény. Szerbiában viszont sokan örülnének annak, ha mi ott tartanánk, hogy az EU-népszavazási „igent” boncolgathatnánk.
És hol tart Szerbia két évtizeddel a háborúk első fejezetének vége után? Hol tart több mint 21 évvel a knini úttorlaszok után és talán (?) néhány nappal vagy héttel a koszovói úttorlaszok lebontása előtt?
A szerbiai társadalom romokban hever. A Szabadság Időszaka talán néhány hónapig, esetleg évig tartott 2000. X. 5. után – amíg az új vagy régi oligarchiák („elitek”) a kezükbe nem vették a gyeplőket.
Szerbia osztálytársadalom. Létezik az egyik napról a másikra élő tömeg és az azt uraló politikai osztály, a többszörös egypártrendszer. Afölött, vagy azzal összefonódva, néha „személyes unióban” is, van a harmadik osztály, az újgazdagok osztálya.
Ebben a társadalomban a nacionalizmusok dominálnak. A kilencvenes évek következményeit nyögi ma is. Szerbia a nyolcvanas évek végén meghozott többségi (óriási többség volt!) döntéseinek „köszönheti” a kilencvenes éveket és mindazt, amivel jártak – és járnak ma is. Szerbia keresi önmagát, visszatér a múltba, átértékeli azt. Az utólagos nacionalista antikommunizmus az antifasizmus degradálását és a klerikalizálást hozta magával.

Az Ugričić-ügy

A szerbiai fiatalok ma „vagy radikális nacionalisták vagy azon vannak, hogy mielőbb eltűnjenek innen” - így fogalmazott Sreten Ugričić, a Szerb Nemzeti Könyvtár (menesztett) igazgatója, aki ellen előbb a sajtó egy része indított hajtóvadászatot, majd Ivica Dačić követelésére a kormány a minap menesztette. Mindez amiatt történt, hogy Ugričić, állami tisztségviselőként, aláírt egy petíciót, amelyben egy montenegrói írót (aki nem mellékesen a montenegrói parlamenti elnök tanácsadója is) vettek védelembe szerbiai írók. Andrej Nikolaidis többek között azt írta Mi maradt meg a Nagy-Szerbiából című cikkében, hogy „civilizációs előrelépés” lett volna, ha a Srpska 20. szülinapi ünnepségén a fegyvert rejtegető Božidar Stanišljević esetleg használta is volna a dinamitot, meg a puskákat … Az eredeti szöveg itt olvasható: http://www.e-novine.com/stav/56790-ostalo-velike-Srbije.html . Abból ki-ki levonhatja saját következtetéseit, többek között a tekintetben is, hogy Nikolaidis tényleg Tadić elnök meggyilkolására szólított-e fel.
Szerbia hivatalosan tiltakozott a montenegrói kormánynál, amely természetesen elhatárolódott a házelnöki tanácsadó véleményétől.
Az említett petíció aláírói, közöttük Ugričić is, a Nikolaidis elleni „hajtóvadászat” leállítását követelték. Szerintük az, hogy a Politika napilap (is) a címlapon foglalkozott az üggyel, bizonyítéka annak, hogy „a szerb politikai elit nem mondott le a Montenegróval szembeni hegemóniáról”. És követelték, hogy a Nikolaidis-cikk jelenhessen meg egészében, ne csak az abból kiragadott idézetek. Mármint a „hajtóvadászatot” folytató médiában.
Lehet, hogy a petíció aláíróinak nem volt igazuk, lehet, hogy igazuk volt. Ez vélemény és hozzáállás kérdése. Számomra mindennél sokkal fontosabb az, hogy ebben a társadalomban lehet-e, akár téves, véleményt közzétenni – bántódás nélkül?
Az Ugričić-ügy egyébként több értelemben jelzésértékű:
• A politikusok közül Dačić fogalmazott a legkeményebben, Ugričićot (és többek között Čedomir Jovanovićot is) például „terrorizmus támogatásával” vádolta meg. Sőt, börtönt is emlegetett Ugričić vonatkozásában. Ha már ez a véleménye, miért nem tett bűnvádi feljelentést eme veszélyes ember(ek) ellen?! A leváltással vált a belügyminiszteri szó ítéletté. Ami önmagáért beszél.
• A Demokrata Párt engedett Dačićnak, ahogyan már négy éve engedményeket tesz különféle koalíciós partnereinek - gyakran a saját kárára és identitásának rovására.
• Ugričić leváltásának alkotmányossága erősen megkérdőjelezhető. Az alkotmány ugyanis kimondja, hogy senkinek sem eshet bántódása (tükörfordításban: káros következmény) azért, mert petíciót írt alá, kivéve, ha azzal bűncselekményt követett el.
• És végül, az Ugričić-ügy olyan emberről szól, aki Đinđić idejében, még az október 5-ei Nagy Remények idejében lett könyvtárigazgató, és akit politikai nézetei miatt már több ízben pellengérre állítottak már a „másik oldalról”. Az ő leváltása – méghozzá az SPS elnökének nyomására – egy újabb fejezete annak a történetnek, amely Koštunica hatalomgyakorlásával kezdődött, Đinđić meggyilkolásával folytatódott – a gyökeres fordulat nélküli „változások” történetének.
Márton Attila

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban