A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
A fekete újabb árnyalata
Betűméret:
Egyes közvélemény-kutatások szerint bejuthat a Dveri, merthogy népszerűségi indexe elérte az 5%-ot. Igaz, még mindig jelentős tanácstalanok aránya, tehát ez a százalék akár csökkenhet is, a küszöb alá kerülhet, de -elvben – novekedhet is.
Kire számíthat a Dveri srpske, azaz, hogyan tudott betörni a már-már túlzsúfoltnak tartott nacionalista térbe? A választási programjuk, amely megtalálható a jól szerkesztett honlapjukon, gyakorlatilag nem tér el a Szerb Radikális Párt programjától – Vajdaság Autonóm Tartomány megszüntetése (Ezt a területet Szerbia északi részének nevezik, hozzátéve esetleg, hogy az „egykori Vajdaság”), erősebb önkormányzatok, a szerbség összefogása (a programhoz mellékelt térképen egyben van Szerbia és a Republika Srpska), EU-ellenesség, ... Sőt, még az „értelmiségi” támogatóik is nagyjából ugyanazok, akik eszmei logisztikája voltak a szerb nacionalista forradalomnak a '80-as évek második felétől kezdve. Az oktatásban természetesen a „nemzeti szellem” kell, hogy domináljon, visszaállítanák a kötelező katonai szolgálatot, stb.
Mi tehát az újdonság, hiszen ezek a tételek megjelennek valamennyi szerb „nemzeti” párt programjában, mindennapi politizálásában (egyes tézisek pedig más „nemzeti” pártokéban is)?
Az újdonság talán abban van, hogy a Dveri azt hangsúlyozza, hogy ők nem párt, hanem család. Ezzel egyrészt azt sugallják, hogy ők mások, mint a már megunt, megutált pártok, másrészt talán arra is hajtanak, hogy sokak számára idegen dolog a pluralizmus, erős vezetést, vezetőt kívánnak („minek ide ennyi párt?!” - hallhatjuk mindennap az ún. egyszerű embertől Horgostól Vranjéig), a patriarchális családmodellt vetítik ki a társadalomra is („a nőknek nem kell több női jog, mint anyai előjog” - üzeni pl. a Dveri). Érdekes, hogy a Dveri úgy gondolja, van keresnivalója a magyarok körében is, hiszen a honlapján megtalálható egy rövidített (rossz) programfordítás is. A dverisek „szerb hazafiaknak” nevezik magukat, akik „nem gyűlölnek más népeket” és készek küzdeni mások „identitásjogaiért és -szabadságukért”. Sőt, szerb nyelvű kiáltványukban, amelyet a nemzeti kisebbségekhez intéztek, úgy fogalmaznak, hogy a kisebbségiek ne higgyenek kimustrált politikusaiknak, akik az etnikai érdek hangoztatása mögé bújva saját érdekeiket nézik.
Végül is, amennyiben lehámoznánk a szerb nacionalizmus specifikumait, a választási programjuk megfelel bármely etnikai színezetű nemzeti/nacionalista-konzervatív párt vagy mozgalom programjának.
A különféle nacionalisták pedig egyébként (itt és most is!) kitűnően megértik, éltetik egymást.
A Dveri nem kompromittálta magát a potenciális szavazótábora szemében. Nem is unhatták meg, hiszen viszonylag új formációnak számít a köztudatban. Ügyesen kihasználta a melegfelvonulások körüli felfordulásokat, ráhajtva a társadalom többségi homofóbiájára. Az sem hátrány a számukra, hogy erőteljesen hangoztatják pravoszláv identitásukat, tekintettel arra, hogy milyen szerepet KAPOTT a Szerb Ortodox Egyház a '90-es évekban, de főleg a 2000. utáni Szerbiában.
A Dverit támogatják a szerb nacionalista tömegmozgalom „értelmiségi” mozgatórugói, de úgy tűnik, hogy elsősorban a fiatalokra számít. „Megjelenőben a fiatal szerbek új korosztálya, akiket a nemanjići elvek alapján neveltek” - áll az egyik dokumentumukban. És ez a lényeg!
Ez a lényeg, hiszen a Dveri komoly tényezőként való megjelenése egyenes következménye annak, ami történt az elmúlt huszonvalahány évben és annak, hogy az új generációk ilyen körülmények között nőttek fel.
A késői titói Jugoszlávia – több szempontból nyugatiasnak mondható – társadalmában, a kozmopolita (nagy)városokban felnövő korosztályokat felemésztették a nemzeti tömegmozgalmak – földönfutóvá lettek, belepusztultak (sokan nemcsak képletesen) a balkáni háborúk sarába. Milošević átmentette a Párt hatalmát azzal, hogy elszippantotta a nacionalizmust, amely a szerb(iai) ellenzék fő spiritus movense volt, tehát egyidejűleg volt hatalmi és ellenzéki párt is – ez utóbbi célból létrehozatta és dédelgette a a Šešelj-pártot. Mindez működött is, az ellenzék önnön nacionalizmusában vergődött, de nem tudott nacionalistább lenni a nagynemzeti háborút tevékenyen és ténylegesen folytató hatalomnál. Így ment ez egészen '96-'97 teléig, amikor első ízben jelent meg erőteljesebb polgári ellenzékiség Szerbiában. Talán nem véletlen, hogy éppen a többhónapos tüntetések és a városok ellenzéki kézre kerülése után éleződtek ki a dolgok Koszovóban. Milošević éppen a koszovói háború alatt volt hatalma csúcsán – akkoriban szinte megvalósult minden Vezér álma – a nemzeti egység. A háborút viszont elveszítette – ez okozta a vesztét is.
A 2000 után fellépő új hatalom nagyobb része legitimitásáért az Egyházhoz fordult. A tantermekbe Szent Száva képe került oda, ahol valaha Titóé volt. Đinđić vezettette be a hitoktatást az iskolákban (alternatíva: polgári nevelés, mintha a hívői lét kizárná a polgárit!), Koštunicára pedig ilyen téren kár fecsérelni a szót. Đinđić meg is kapta a magáét, amikor Amfilohije püspök azt a szégyenletes halotti beszédet tartotta a meggyilkolt miniszterelnök koporsójánál. Közben folyamatosan tört előre – az 1989-ben kitaposott úton - a nacionalista kizárólagosság a szerbiai oktatási rendszerben és a történelemtudományban. Egy nemrég megjelent történelemtankönyv például a kommunista párt „vétkei” közé sorolja a testvériség-egység politikáját, amely, „nagy kárt okozott a szerb állami és nemzeti érdekeknek”. A délszláv és nemcsak a délszláv nacionalizmusok közös ellensége a „jugonosztalgia”, méghozzá nem a szocializmus miatt, hanem az akkoriban dogmaként kezelt tett antinacionalizmus miatt.
Sőt, Szerbia a kommunista múlttal való leszámolás közepette leszámol(t) saját antifasiszta múltjával is. Rehabilitálják a csetnikeket (akik igen serényen „dolgoztak” az etnikailag tiszta nagyszerb állam létrehozásán), rehabilitálják Nedićet és Ljotićot is, akár bíróságilag, akár az eszmék szintjén. Szerbia leszámolt saját autochton antifasiszta múltjával, amelyet a szocializmussal együtt a történelem szemétdombjára öntött ki, és glorifikálja, de legalábbis elfogadottá teszi a kollaboránsait, a népirtóit, a szerb fasisztákat és sovinisztákat...
Szerbia többségében ezúttal is nacionalistákra fog szavazni, csak az a kérdés, hogy vajon az egyik nacionalista párt, amely az utóbbi időben állítólagos baloldali gyökereit emlegeti (Dačić a minap Titót is a szájára vette), az SPS, ismét átáll-e a DS-hez (és az LDP-hez?), vagy inkább azokhoz szegődik, akikkel közös a szavazótábora.
Van-e tehát joga Szerbiának meglepődnie azon, hogy fiatalsága többségében nacionalista, soviniszta, ultrakonzervatív elveket vall? Nincs. Van-e okunk meglepődni, ha a Dveri bejut a parlamentbe? Nincs.
De mi lehet annak a következménye? Attól tartok, hogy az újfajta, de mély gyökerű, kleronacionalizmus erősödése.
Márton Attila
Agyfájdító az októberek első hétvégéje előtti rituális játék. Évről-évre ugyanaz. Főszerepben Ivica Dačić, mellékszereplők: Dveri, Naši, a szerb pravoszláv egyház, a főszereplő éppen időszerű koalíciós partnerei, politikai hátterű erőszakszervezetek („szurkolók”), egy-két merész deklarált...
2012. OKTÓBER 2.
[ 9:31 ]
„Vajdaságban ismét népszerű lett a magyar nyelv tanulása”. „Hivatalos adatok nincsenek, de az elmúlt másfél évben több vajdasági magyar távozott Nyugat-Európába, mint a kilencvenes években”.
Két állítás. Az egyik cím formájában jelent meg a Vajdaság Mán, a másik elhangzott az Újvidéki/Vajdasági...
2012. SZEPTEMBER 27.
[ 8:51 ]
Bedobták a csontot, van mit rágni és min rágódni. Mintha Koštunica kérdezték volna – a jelenlegi hatalom népszavazásra bocsátja a Koszovó vagy az EU kérdést. Persze, amennyiben az EU Koszovó elismerését szabja a csatlakozás feltételéül.
Komoly szándék bejelentése, vagy üzenet az EU-nak: ha tovább feszítitek a...
2012. SZEPTEMBER 18.
[ 10:47 ]
