A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Amikor a 100 csupán 5
Betűméret:
A sportot, mármint annak intézményes és tömeges változását egyesek a politika (esetenként a háború) folytatásának vagy helyettesítésének tartják. A sport kiválóan alkalmas homogenizációra, ellenségképek létrehozására és megszilárdítására, a tömegekkel való manipulációra - amennyiben ez a szándéka a mindenkori hatalomnak. Persze, elvben mindennek ellenkezőjére is, de errefelé az utóbbi a ritkább.
Tudatos és szándékos manipuláció például az is, hogy Szerbia második londoni érmét az ország századik érmeként ordította szét a média. Igaz ugyan, hogy ’92-ben Horvátország és Szlovénia lemondott arról, hogy Jugoszlávia olimpiai örököse legyen (annak érdekében, hogy részt vehessenek a barcelonai játékokon), de a sikeres manipuláció egyik titka, hogy részigazságot is tartalmaz. Eszerint papíron, jogilag tényleg a századik érem ez, meg Szerbia olimpiai tekintetben tényleg egyedüli jogutódja a Triglavtól Gevgelijáig terjedő államszövetségnek, de a jognak ez esetben sincs sok köze az igazsághoz.
Szerbia ugyanis eddig összesen három olimpián szerepelt önállóan (1912, 2008, 2012). Szemfényvesztés, a pórnép szándékos megtévesztése, az intézményes nacionalista történelemhamisítás sokadik példája a „századik érem” emlegetése. Öt kivételével jugoszláv érmekről van szó – jugoszláv válogatott csapatok érmeiről és jugoszláv egyéni válogatott sportolók érmeiről. Csupán néhány volt a karađorđevići Jugoszlávia lajstromán.
Voltak a jugoszláv érmesek között szerbek is – mondjuk, nem mindegyikük szerbiai is, mint ahogy szerbiaiak is, de nem szerbek, ám igen szép számban olyanok is, akik se nem szerbek, se nem szerbiaiak. Utána lehetne számolni talán minden egyes jugoszláv (!) olimpiai érmes „szerb vérsejtjeinek” is, vagy akkori tartózkodási helyének, de csakis az abszurditás fokának növelése céljából.
Az ezen az egy téren és papíron megvalósult miloševići lázálom, vagyis az, hogy Szerbia lenne Jugoszlávia magja, esszenciája, amely akár önmagában is Jugoszláviának mondhatja magát (ne feledjük, nem öncélú fantazmagóriáról volt szó, hanem a kilencvenes évek háborús „jogalapjáról”), azonban nem írhatja felül a tényeket.
Azoknak az érmeknek a zömét a kék-fehér-piros és vörös csillagos lobogó alatt szereplő sportolók érdemelték ki. És még véletlenül se titulálták őket „sasoknak” az akkori médiában. Ők voltak a kékek (plavi), mezükön a fáklyás, csillagos címer.
Amúgy meg, ez a Szerbia szinte semmiben sem követője a titói Jugoszláviának. Sem ideológiájában (lásd pl. a második világháború hivatalos átértelmezését, nem beszélve a ’90-es évek háborúiról), sem jelképrendszerében... Folytathatnám.
Egy kivétel van, az elnemkötelezettség, amelynek kiötlőjét, Titót nem emlegetik ugyan, de Jeremićtől Nikolićig hivatkoznak a Mozgalomra – természetesen annak reményében, hogy Tito neve még mindig ér annyit, hogy egyes országok ne ismerjék el Koszovót.
Igen, van még egy kivétel – az olimpiai érmek. A mai fiataloknak ezt is el lehet adni, ők büszkék is a „századik szerb éremre“, magasra emelt három ujjal ünneplik is majd, amennyiben lesz szervezett ramazuri a parlament épülete előtt. Őket már sikeresen indoktrinálták az elmúlt 20-25 év során.
Mi pedig, akik emlékszünk még az igazságra, mi csupán zsörtölődhetünk. Hiszen a fiataloké a jövő. És még egy közhely, módosítva: a történelmet pedig mindenki a saját érdekei és szándékai szerint írja – és adja tovább.
Márton Attila
Agyfájdító az októberek első hétvégéje előtti rituális játék. Évről-évre ugyanaz. Főszerepben Ivica Dačić, mellékszereplők: Dveri, Naši, a szerb pravoszláv egyház, a főszereplő éppen időszerű koalíciós partnerei, politikai hátterű erőszakszervezetek („szurkolók”), egy-két merész deklarált...
2012. OKTÓBER 2.
[ 9:31 ]
„Vajdaságban ismét népszerű lett a magyar nyelv tanulása”. „Hivatalos adatok nincsenek, de az elmúlt másfél évben több vajdasági magyar távozott Nyugat-Európába, mint a kilencvenes években”.
Két állítás. Az egyik cím formájában jelent meg a Vajdaság Mán, a másik elhangzott az Újvidéki/Vajdasági...
2012. SZEPTEMBER 27.
[ 8:51 ]
Bedobták a csontot, van mit rágni és min rágódni. Mintha Koštunica kérdezték volna – a jelenlegi hatalom népszavazásra bocsátja a Koszovó vagy az EU kérdést. Persze, amennyiben az EU Koszovó elismerését szabja a csatlakozás feltételéül.
Komoly szándék bejelentése, vagy üzenet az EU-nak: ha tovább feszítitek a...
2012. SZEPTEMBER 18.
[ 10:47 ]
