GazdaságKultúraMagazinTudományKözleményekKéptárSportOlvasók rovataImpresszumMarketing
2011. szeptember 12. [12:49]

Egyházi kisegér

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem a pozitív emberi példák nagyon is lelkesítenek, „felvillanyoznak”. Nemrégiben, néhány napos távollét utáni visszatérésemkor munkatársaim azzal fogadtak, hogy meghalt az egyik plébános. Más püspökségben dolgozott, nevét nem tudták, de egy olyan személynek a nevét emlegették, akit jól ismertem –, illetve, ahogy később kitűnt – jelen időben kell mondanom: ismerek. Gyorsan utána is néztem az interneten (mert ma már úgy állunk, hogy ha nem vagy az interneten, akkor nem is létezel). Kiderült, hogy másik személyről van szó. De őt is (úgy gondoltam, hogy „jól”) ismertem. Az idézőjelet azért használom, mert a végén kiderült, hogy az idézőjelbe tett szócska nem felel meg a valóságnak.
A lényeg azonban máshol rejlett. A halálhír nem a hivatalos csatornákon jutott el a szerkesztőségünkbe, hanem másvallásúak elbeszélése alapján. Eddig semmi különös. Sokszor így történik ez az életben. A csattanó azonban abban rejlik, hogy az informátorok nem jegyezték meg az elhunyt nevét, hanem valami mást: csak az illető lelkipásztor halála után tűnt ki, hogy mennyi jót tett. Erről jegyezték meg. Ez még a névnél is fontosabb volt. Ez volt az egyetlen fontos információ. Ez volt számukra az alapinformáció. A szív jóságát jegyezték meg. Ezt hagyta nekik örökségbe.
Mit mondjak? Őszintén örülnék, ha rólam is ilyen információk terjengenének halálom után (de esendőségem folytán ez bizonyára megmarad csak egy szép álomnak. De azért álmodni csak szabad?!) A megboldogult lelkipásztort nem a miséiről és prédikációiról jegyezték meg, hanem jóságáról. Ehhez viszont hozzá kell adnom, hogy személyes élményeimből tudom, milyen összeszedetten mutatta be szentmiséit, prédikációi egyszerűek, de szívhez szólóak voltak. Nem volt a nagy szavak embere. Szerény volt, szinte észrevétlen. Zsargonban úgy is mondhatnánk, hogy egy szürke egyházi kisegér volt.
Az ily módon közölt halálhír újra felélénkítette bennem a kérdést, hogy mennyire ismerjük Jézus Krisztus evangéliumát, és mennyire élünk annak szellemében. Az az érzésem és benyomásom, hogy a dolgok sántítanak. Az egyoldalúság sok mindent tönkretesz. Helyi egyházunkat – püspökségeink életét – szemlélve (de ahogy észlelem, ez érvényes szélesebb körben, talán az egész földkerekségre kiterjedően is) olyan gondolatok uralkodnak el rajtam, hogy az evangéliumi tanítást elméletként kezeljük. Az egyoldalúságot abban látom, hogy a szent cselekedetekre odafigyelünk, de a konkrét emberért tett jó cselekedetekre kevésbé. Nem kételkedek abban, hogy sok lelkipásztor törekszik arra, hogy szép istentiszteletet tartson, ünnepélyesen szolgáltassa ki a szentségeket, az igehirdetésre is készül... (és a felől sincs kételyem, hogy sokan hasonlítanak a Jóistenre: hétközben láthatatlanok, vasárnap érthetetlenek.)
A dilemmám Jézus kijelentéséhez fűződik. Máté 25. fejezetében olvasunk az Emberfia dicsőséges eljöveteléről, amikor trónjára ülve egyeseket jobbjára, másokat baljára állít. A jobbjára állóknak, akik ezt az emberekért tett cselekedeteik alapján érdemelték ki, azt mondja: „Amikor megtettétek ezt egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek”. Az evangélium tehát nem ájtatos vágyak táptalaja, hanem felhívás konkrét cselekvésre.
Bármennyire is pogányul hangozhat, világosan ki kell mondani, hogy Jézus nem oltárnyalást és szent ájtatoskodást vár el tőlünk, hanem konkrét tetteket a bajbajutott emberek érdekében. Ez lesz a mérce. Sehol sem mondja azt, hogy a templomba járás vagy a magasztos liturgikus éneklés, a rubrikák könyörtelen betartása az üdvösség záloga, de...
Hogy ne feledkezünk meg az egyensúlyról: Jézus nem oltárnyaló, hanem a cselekedetek embere (emlékszünk: „meggyógyított minden beteget... megesett rajta vagy rajtuk a szíve...”). Mégis: magányos helyekre vonul vissza, hogy imádkozzék. Az imaháttér (az istentisztelet) a tettek véghezviteléhez szükséges erőnek a forrása. Az ima és az istentiszteleti szertartások tettek nélkül nem vezetnek a dicsőséges Úr trónjának jobb oldalán állók társaságába.
S mivel Isten nélkül nem lehet az ő szegényeiért sem dolgozni mindig aktuális marad a kérdés, hogy egyházközségeinkben – beleértve a lelkipásztor személyes bugyellárisát is! – mekkora a karitatív tevékenység? Vagy pedig még a rászorulóknak szánt pénzek is eltűnnek az (gyakran ésszerűtlen) intézmények fenntartási költségeinek útvesztőiben?
Harmath Károly OFM
(Hitélet, 2011. szeptember)



Miénk a város
2014. április 8. [16:38]

Húsvét ünnepe egyértelműen az életről szól beleértve annak távlatait is. Üzenet Jézus és az ember örök életéről. Eszerint a halál nem lehet zsákutca, hanem nyitány egy... >>

2014. február 28. [13:12]

Nem akarok nyelvészkedni, habár sokszor érzem, hogy nehéz megmaradni a kaptafánál – s magam is idiótává, kontárkodóvá válok. Csupán a tapasztalatomra támaszkodom,... >>

2014. január 31. [22:03]

Ezután már mentesülök jó néhány (ál)vallásos kérdéstől, és sem a hittanórán, sem azon kívül nem kell magyaráznom olyan fogalmakat, amelyek ugyan... >>

2014. január 7. [12:55]
Incipiamus!
2013. december 10. [11:35]
Heródes metamorfózisa
2013. november 8. [18:07]
Ki gyógyítja a magyar ember lelkét?
2013. október 8. [18:25]
Istenünk egyik álma
2013. szeptember 5. [15:40]
Isten nevében az istenszeretők ellen
2013. június 28. [15:30]
Istennyila vagy valami más?
2013. június 4. [15:45]
A nyolcadik szentség
2013. április 30. [15:18]
Suszter, maradj a kaptafánál!


1 euró 115.51 dinár
1 dollár 83.45 dinár
100 forint 37.46 dinár
100 dinár 266.93 forint
Heti kérdés
Ön szerint kell-e tartani Oroszország és a NATO közötti háborús konfliktustól az ukrán válság eszkalálása miatt?
Igen
Nem

A korábbi szavazásokat itt tekintheti meg!

Gyógyszer

Beteg a kannibál törzsfőnök. Tam-tam dobon megy a hír faluról falura, egészen a gyarmati helytartó házáig.
- Beteg a főnök, tam-tam, segítség.
Megy a hír:
- Küldünk orvost, tam-tam.
Egy hét múlva újra tam-tam dobon száll a hír:
- Orvost bevettem, nem használt. Kérek más gyógyszert!

Vajdaság Ma forditói szolgáltatása