GazdaságKultúraMagazinTudományKözleményekKéptárOlvasók rovataImpresszumMarketing
2011. szeptember 12. [12:49]

Egyházi kisegér

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem a pozitív emberi példák nagyon is lelkesítenek, „felvillanyoznak”. Nemrégiben, néhány napos távollét utáni visszatérésemkor munkatársaim azzal fogadtak, hogy meghalt az egyik plébános. Más püspökségben dolgozott, nevét nem tudták, de egy olyan személynek a nevét emlegették, akit jól ismertem –, illetve, ahogy később kitűnt – jelen időben kell mondanom: ismerek. Gyorsan utána is néztem az interneten (mert ma már úgy állunk, hogy ha nem vagy az interneten, akkor nem is létezel). Kiderült, hogy másik személyről van szó. De őt is (úgy gondoltam, hogy „jól”) ismertem. Az idézőjelet azért használom, mert a végén kiderült, hogy az idézőjelbe tett szócska nem felel meg a valóságnak.
A lényeg azonban máshol rejlett. A halálhír nem a hivatalos csatornákon jutott el a szerkesztőségünkbe, hanem másvallásúak elbeszélése alapján. Eddig semmi különös. Sokszor így történik ez az életben. A csattanó azonban abban rejlik, hogy az informátorok nem jegyezték meg az elhunyt nevét, hanem valami mást: csak az illető lelkipásztor halála után tűnt ki, hogy mennyi jót tett. Erről jegyezték meg. Ez még a névnél is fontosabb volt. Ez volt az egyetlen fontos információ. Ez volt számukra az alapinformáció. A szív jóságát jegyezték meg. Ezt hagyta nekik örökségbe.
Mit mondjak? Őszintén örülnék, ha rólam is ilyen információk terjengenének halálom után (de esendőségem folytán ez bizonyára megmarad csak egy szép álomnak. De azért álmodni csak szabad?!) A megboldogult lelkipásztort nem a miséiről és prédikációiról jegyezték meg, hanem jóságáról. Ehhez viszont hozzá kell adnom, hogy személyes élményeimből tudom, milyen összeszedetten mutatta be szentmiséit, prédikációi egyszerűek, de szívhez szólóak voltak. Nem volt a nagy szavak embere. Szerény volt, szinte észrevétlen. Zsargonban úgy is mondhatnánk, hogy egy szürke egyházi kisegér volt.
Az ily módon közölt halálhír újra felélénkítette bennem a kérdést, hogy mennyire ismerjük Jézus Krisztus evangéliumát, és mennyire élünk annak szellemében. Az az érzésem és benyomásom, hogy a dolgok sántítanak. Az egyoldalúság sok mindent tönkretesz. Helyi egyházunkat – püspökségeink életét – szemlélve (de ahogy észlelem, ez érvényes szélesebb körben, talán az egész földkerekségre kiterjedően is) olyan gondolatok uralkodnak el rajtam, hogy az evangéliumi tanítást elméletként kezeljük. Az egyoldalúságot abban látom, hogy a szent cselekedetekre odafigyelünk, de a konkrét emberért tett jó cselekedetekre kevésbé. Nem kételkedek abban, hogy sok lelkipásztor törekszik arra, hogy szép istentiszteletet tartson, ünnepélyesen szolgáltassa ki a szentségeket, az igehirdetésre is készül... (és a felől sincs kételyem, hogy sokan hasonlítanak a Jóistenre: hétközben láthatatlanok, vasárnap érthetetlenek.)
A dilemmám Jézus kijelentéséhez fűződik. Máté 25. fejezetében olvasunk az Emberfia dicsőséges eljöveteléről, amikor trónjára ülve egyeseket jobbjára, másokat baljára állít. A jobbjára állóknak, akik ezt az emberekért tett cselekedeteik alapján érdemelték ki, azt mondja: „Amikor megtettétek ezt egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek”. Az evangélium tehát nem ájtatos vágyak táptalaja, hanem felhívás konkrét cselekvésre.
Bármennyire is pogányul hangozhat, világosan ki kell mondani, hogy Jézus nem oltárnyalást és szent ájtatoskodást vár el tőlünk, hanem konkrét tetteket a bajbajutott emberek érdekében. Ez lesz a mérce. Sehol sem mondja azt, hogy a templomba járás vagy a magasztos liturgikus éneklés, a rubrikák könyörtelen betartása az üdvösség záloga, de...
Hogy ne feledkezünk meg az egyensúlyról: Jézus nem oltárnyaló, hanem a cselekedetek embere (emlékszünk: „meggyógyított minden beteget... megesett rajta vagy rajtuk a szíve...”). Mégis: magányos helyekre vonul vissza, hogy imádkozzék. Az imaháttér (az istentisztelet) a tettek véghezviteléhez szükséges erőnek a forrása. Az ima és az istentiszteleti szertartások tettek nélkül nem vezetnek a dicsőséges Úr trónjának jobb oldalán állók társaságába.
S mivel Isten nélkül nem lehet az ő szegényeiért sem dolgozni mindig aktuális marad a kérdés, hogy egyházközségeinkben – beleértve a lelkipásztor személyes bugyellárisát is! – mekkora a karitatív tevékenység? Vagy pedig még a rászorulóknak szánt pénzek is eltűnnek az (gyakran ésszerűtlen) intézmények fenntartási költségeinek útvesztőiben?
Harmath Károly OFM
(Hitélet, 2011. szeptember)


2015. július 4. [18:03]

Az életben annyi mindent összeszedünk és elraktározunk lelkünk mélyén, hogy az emlékezetünk nem tudja számon tartani, mit, mikor és hová raktároztunk el. Ez az... >>

2015. június 9. [14:57]

Imitt-amott összefutok olyan emberekkel, akik örömmel eldicsekszik, hogy gyermekkorukban ministránsként sikeresen bemagolták a latin mise ministránsra tartozó szövegeit.... >>

2015. április 30. [16:39]

Anyák napját ünnepelve nem kerülhetjük meg az egyre erősödő jelenséget, mely ha – ne adj Isten! – elterjed, fölöslegessé és értelmetlenné teszi az anyaság... >>

2015. március 31. [20:09]
Túl hosszúra sikeredett a nagypéntek
2015. március 11. [16:29]
Pápaszortírozás
2015. február 10. [15:30]
Je ne suis pas Charlie
2014. október 10. [23:36]
Mehet-e a mór?
2014. szeptember 11. [13:58]
A pokolfélelem gyógyírja
2014. július 4. [22:58]
Embör, vagy nem embör?


Álláshirdetések gomb
1 euró 120.15 dinár
1 dollár 109.75 dinár
100 forint 38.87 dinár
100 dinár 257.23 forint
Heti kérdés
Ön szerint az augusztus végére elkészülő határkerítés csökkenti-e a migránsok invázióját Magyarország területére?
Igen.
Alig.
Nem.

A korábbi szavazásokat itt tekintheti meg!

Csipked

Házaspár utazik a buszon. A férj nyújtogatja a nyakát, hogy az előttük álló csinos nő bájaiban gyönyörködhessen. Az meg hirtelen hátrafordul és hatalmas pofont lekever a férfinak.
- Mit képzel maga csirkefogó? Hogy merészel csipkedni?
Gíorsan leszállnak a buszról, a férj elvörösödve mentegetőzik:
- Esküszöm, nem csíptem bele abba a nőbe!
- Tudom, én voltam - mosolyodik el a feleség.

Vajdaság Ma forditói szolgáltatása