A mostoha vérezzen el?

Nem tudom véka alá rejteni az isteni gondviselés, az olvasóink és a munkatársaink iránt érzett hálámat, azért, hogy sikerült még egy olyan évet magunk mögött tudni, amelyben fennmaradt folyóiratunk. A számtalan nehézség elmúlásáról nem beszélhetünk. Helyette a fekete felhők egyre nagyobb félelmet gerjesztő gomolygásával kell szembenéznünk. Kikívánkozik az emberből a belsőt marcangoló kérdés: van-e a reménynek határa? Mert ha van, akkor azt jelenti, egyszer meg is szűnhet. Azt pedig már a bölcsek mondják, hogy a remény az utolsó dolog, amit az ember elveszíthet. Ezt a reményt igyekszünk táplálni, de ehhez már nem elegendő az önerő. Minden akku egyszer lemerül, s újratöltés nélkül nem működik. Az újratöltést pedig csak külső forrás biztosíthatja.
Izgalommal várom, hogyan döntenek majd olvasóink – és potenciális olvasóink. Azok, akikre még lehetne számítani. Támogatnak-e bennünket előfizetésükkel és folyóiratunk vásárlásával, vagy pedig a „nincs szükség rá” félreérthetetlen üzenetével viszonozzák előfizetési felhívásunkat.
Köztudott dolog, hogy a nyomtatott sajtó világszerte – és minden téren – áldatlan helyzetbe került. A magyar katolikus sajtó helyzetét pedig még tovább nehezíti a mostohagyermek-sors. Alig lelhető – ha egyáltalán található – olyan egyházi alap, amely az evangelizációnak ezt a formáját támogatná. A kicsit is magára adó társadalmakban támogatják a kultúrát, a könyvek megjelentetését is (meg az olvasáskultúrát!). Az egyházi kiadványok mindebből kimaradnak, mert „sehova” se tartoznak, nem illeszkednek be a támogatható kategóriákba. Itt most nem arról akarok szónokolni, hogy milyen visszásságok és fejetlenségek tapasztalhatók a pályázatkiírásoknál, hanem csak egy alapvető jelenségre szeretnék rámutatni. A pályázatokat nem a terepen tapasztalható igényekhez alakítják, hanem az igényeket kell a pályázatok céljaihoz alakítani. Ezért nem meglepő, hogy épületfelújításra jóváhagynak pénzt, de azon nem szabad épületanyagot vásárolni!
Számtalanszor megtapasztaltam, hogy a nehézségek közepette mekkora tartást ad az Istenbe vetett hit. S miközben megfogalmazom elvárásaimat magam és az emberek felé, ugyanezeket oda szoktam helyezni a Gondviselés elé is, azzal a biztos tudattal, hogy nem ismerem az ő útjait, s azt sem tudom, mit meddig akar életben tartani. Mi az, amiről azt mondja, hogy teljesítette küldetését, mehet. S mi az, amit továbbra is éltetni akar.
Valahol azt olvastam, sajnos, már nem tudom szó szerint idézni, hogy csak az várhat el valamit, aki tud várakozni. Ami egyáltalán nem könnyű. De jól tudom, hogy a mindent azonnal elintézni akaró ember nem tud igazán élni és örülni. A kívánalmak azonnali kielégítése utáni vágy elszakítja az embert az élvezet gyökerétől. Mert a várakozás csak fokozza a teljesülés örömét. Sokszor úgy vagyok vele, hogy maga a várakozás még a beteljesüléstől is szebb. Valahogy úgy, mint az az ember, aki valami szépet és nagyot, tartósat és hasznosat akar vásárolni. Izgalommal körüljárja az elárusítóhelyeket, kombinál, variál, elképzel. Belső feszültség vesz erőt rajta. Remeg a vágytól. Képzeletében maga előtt látja a legszebb árut. De miután hazaszállítja... Meddig tart az öröme? A beteljesülés kiábrándulást hoz. Az egészben maga a várakozás a legizgalmasabb.
Mivel advent egyben a várakozás ideje is, kívánok belsőt megremegtető várakozást. Vallásos várakozást! A mi karácsonyunkban az az érdekes, hogy itt a földön sohasem teljesül be, ezért a várakozás élvezetében hosszasan fürödhetünk.
Harmath Károly OFM
Hitélet, 2011. december

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban