Fa nélkül nincs árnyék

Már három évtizede is lehet, amikor először hallottam arról, hogy Európát a sárga ember fogja elözönleni. Nem nehéz kitalálni: az ázsiaiakról, elsősorban a kínaiakról van szó. Valószínűsítem, hogy valami hasonló megeshet, de hogy mikor, arról fogalmam sincs. A hirtelen bekövetkezéstől nem tartok, hiszen már ők is rákényszerítették népükre az egykézést. De még így is vannak bőségben. A magyarokra nézve ez nem is lenne olyan nagy tragédia, hiszen már sokan besárgultak a sárga irigységtől. Nem tudom, hogy ez hungaricum-e, de érdemes foglalkozni a kérdéssel. A vajdasági magyarok esetében indítványozni kellene e jelenség „echte hungaricum”-má nyilvánítását. Most – és folytonosan – isszuk a levét a sok irigységnek, sértődésnek, széthúzásnak. De nem térünk észhez. Manapság már több közöttünk az irigységtől besárgult ember, mint az újszülött. A végén még a kokárdába is be kell iktatni a sárga színt.
Eddig az volt a mástól lopott véleményem (ezt csak a szerzői jog tiszteletben tartása érdekében emelem ki), hogy az Isten bölcsességénél csak az emberi butaság nagyobb, de most már egyre többet gondolok arra, hogy az irigység sem marad le a butaság mögött. Vagy hogy egészen pontosan fogalmazzak: a magyarok egymás iránti irigysége mind a civil szférában, mind egyházi szinten.
Nem tanulmányoztam sohasem az irigység jelenségét. Így csak saját mindennapi tapasztalataimra támaszkodhatok.
Carlos Ruiz Zafon az irigységet a középszerűek vallásának nevezi. Hogy sokak vallása, azt megértem, és teljes egészében egyezek vele. De kételyeim vannak afelől, hogy vajon csak a középszerűek vallása-e. Mintha sokkal többeknek lenne a vallása...
Az álmodozást sem igazán tudom legyőzni. Ebből kifolyólag jól is érzem magam, mert álomországban minden gyönyörű, tökéletes és felemelő. A valóság azonban arra figyelmeztet, hogy az éremnek két oldala van. Az árny mindig együtt jár a fénnyel. S ahol nincs az egyik, ott nincs a másik sem. Ezért, ha akarom, ha nem, azt kell kívánnom, hogy ne tűnjön el az irigység, mert akkor az ember nyomtalanul eltűnik, írmagja se marad.
De ha nem lehet kiirtani az irigységet, csökkenteni csak lehetséges. Köztudott, hogy a betegséget csak úgy lehet gyógyítani, ha előbb felismerjük. Úgy tűnik, az irigység annyira megbetegít egyes embereket, hogy még arra is képtelenné teszi őket, hogy felismerjék saját irigységüket.
Az irigy ember nyugtalan és gyűlölködő. Minduntalan azt keresi, hogyan igazolja önmagát, és hogyan tegye tönkre a másik embert. Ha hívő, akkor még Istent is mérhetetlenül sértegeti. Gondolok itt a keresztények Istenére, akit Jézus Krisztus nyilatkoztatott ki. Lehet, hogy valahol valakik az irigység istenének hódolnak. Az irigy ember nem szereti a sokféleséget, az értékeket, a bőséget, a szépséget és még számtalan dolgot – amit a Teremtő ajándékozott nekünk. Magatartásával még az Istent is rendre akarja utasítani. Hiszen számára nem úgy a jó, ahogy Isten elrendelte, hanem ahogyan ő képzeli el a dolgokat. S irigykedik, amikor a szomszédjának jól megy, amikor valakinél valamilyen rendkívüli képességeket fedez fel...
Az irigy ember nem szereti a magas fákat. S közben megfeledkezik, hogy a fa kivágásával önmagát fosztja meg az árnyéktól. Tőle senki sem lehet nagyobb, kiemelkedőbb, okosabb, rátermettebb. Mindent magának akar. Mindenkit gáncsol a munkaterületén, a karrierjében, a sikereiben, az eredményeiben.
Az irigy emberek komoly betegek. Önrombolóak. Tönkreteszik saját magukat, miközben semmilyen pozitív nyomot nem hagynak maguk után. Korcsok, akik másokat lehúznak. Kapzsik és fukarok. Szánalmasak, mert még azt sem képesek belátni, hogy irigységükkel elsősorban önmagukat teszik tönkre. Emberi roncsként rohangálnak idegesen és feldúltan ebben a világban. Az életük tovatűnik, anélkül, hogy felfedeznék kiváló képességeiket és azt sok-sok adományt, amit Teremtőjüktől kaptak. A legkétségbeejtőbb pedig az, hogy a gyűlöletet okádó irigy embert nem lehet gyógyítani. Nincs olyan cselekedet, önzetlen magatartás, tiszta szívből származó nemes gesztus, ami segíthet rajtuk. Az egyetlen kiút, hogy sorscsapásként elviseljük őket.
Álmodozásomban látok olyan embereket is, akik felveszik a harcot saját irigységükkel, akik inkább a sokszínűség mellett teszik le voksukat. Örülnek mások sikereinek, engedik, hogy az emberek környezetükben óriássá növekedjenek, mert tudják, hogy a nagy emberek maguk is nagyobb emberekké válnak.
Engedjük, hogy a fák nagyra nőjenek, mert azoknak van árnyéka, amely hasznunkra is válik: nyári kánikula idején legalább árnyékukba húzódhatunk, hogy fel ne perzseljen bennünket a tűző nap.
Harmath Károly
(Hitélet, 2012. június)