Laudetur
Az aknafedőtől a jobb világig
Betűméret:             
Szokásunkká vált, hogy évnek fordulóján boldog és sikeres új évet kívánjunk legalább azoknak, akik legközelebb állnak hozzánk. Az ember reménylény. Csodálatos az a felismerés, hogy a reményt a Teremtőnk belénk építette, s annyira fontos, hogy nélküle elveszünk. A bölcsek valahogy úgy fogalmazták meg, hogy a remény az utolsó dolog, amit az ember elveszíthet.
Miután a vészjelző próféták világvége-hirdetése csődöt mondott (mintha tőlünk függne a világ létezése!), egyesek közülük gyorsan váltottak, és az emberben levő reményigényt lovagolták meg. Az apokalipszis lovagjai nem tudták megülni szamár módra megcsökönyösödött lovaikat és az apokaliptikus katasztrófák nem következtek be (kivéve a globális felmelegedést, amely hirtelen jelentkezett a konzerv- és gyertyagyártók elégedettségtől dörzsölt tenyereinek melegétől, hiszen azt tanácsolták, hogy tartós élelmiszerből és gyertyából be kell spájzolni, ha át akarjuk élni a világvégét). A katasztrófa-próféták új szólammal álltak elő: nem rengenek meg a világot összetartó erők, hanem valamifajta csillagállásoknak köszönhetően az emberiség a lelkiség irányába fordul. A lélek és a szellem kerül a központba. Mindenki átszellemül. Katarzist él át az egész emberiség, s megtisztul minden rossztól. Megszületik a béke és az egyetemes barátság.
Már majdnem kezdtem megsajnálni a hadászati eszközök gyártóit és felhasználóit, hogy mit is kezdenek majd a fegyverekbe ölt temérdek fémmel, amikor újra eszembe jutott a régi bölcs mondás, hogy minden rosszban van valami jó (különben ezt én így is élem meg). A fémfelhalmozódásból mi, kisemberek húznánk igazi hasznot. Sokkal hosszabb ideig használhatnánk gépkocsinkat, s a gumidefektek is megcsappannának. Az ok nagyon is egyszerű: a fémgyűjtőktől már senki sem vásárolna fémet, hiszen teli lennének vele a feldolgozók raktárai. Így a szennyvízcsatornák szorgos aknafedő-gyűjtőinek – vagy népiesen: tolvajainak – a tevékenysége értelmét vesztené. Továbbá a rendőrségnek sem kellene számvevőket alkalmaznia, hogy „bestimmeljék” a kár értékét úgy, hogy ne haladja meg a törvényileg megengedett minimumot (ami sokaknak túlélési minimum – de kit érdekel ez...), s ebből kifolyólag a rend fegyveres őreinek már nem kell velük foglalkozniuk. (Helyette üdíthetik magukat a sarki kiskocsmában, mint ahogyan azt gyakran van alkalmam látni.) Egyszóval: aknatető a helyén, kocsi megkímélve, fémtolvajok és számvevők karitatív munkán, forgalmisták fekete teán.
Visszatérve a kezdeti gondolatomhoz, szeretném hozzáfűzni, hogy újévi jókívánságunk magában hordozza a reményt, hogy tényleg jobb lesz a világ. Ha az emlékezés megszépíti a múltat, akkor számomra a várakozás reménnyel ragyogja be a jövőt. De tényleg jobb lesz a világ? Nincs szándékomban a pesszimista és az optimista hozzáállás közti különbség fejtegetésével bíbelődni. (Utóvégre a filozófusok szellemének is kell valamiből táplálkoznia!) Ehelyett hangot szeretnék adni annak a meggyőződésemnek, hogy a világ önmagától nem lesz jobb. De ha az egyén, minden ember külön-külön, jobb lesz, akkor a világ is olyan lesz. Ha mindenki rendet tesz maga körül, akkor rend lesz az egész világon.
Az újdonság erejét tudatosítani kell magunkban. Mert van ereje! Minden, ami új, új erőt kölcsönöz. Olyan érzésünk támad, hogy a régi elmúlt, valami új jön helyébe. Az új bennünket is felráz. De az újért tenni is kell valamit. Pál apostol arra buzdította a keresztényeket, hogy vessék le a régi embert, s öltsék magukra az újat, a krisztusit. Az új és jobb világ csakis akkor valósul meg, ha ezt a lépést meg merjük tenni. Nem jön önmagától, mi azonban tehetünk érte. Ezért, ha azt várjuk, hogy az emberek átszellemüljenek, hogy a világ jobbá váljon, hogy érzékenyebb legyen a lélek igényeire, akkor cselekednünk is kell. Miért ne hoznánk szilárd döntést, hogy valamiben mi is megújulunk ebben az évben? Ha mindenki csak egyetlenegy dologban megjavulna, akkor máris szebb lenne a világ. Nem kell nagy döntéseket hozni. Csak egy dologra összpontosítani, s állhatatosan kitartani. És ha például tíz ember megbocsát embertársának az előttünk álló évben, akkor az év végén elmondhatjuk majd, hogy reményünk teljesült: a világ szebb lett. Nem rongáltuk tovább a Teremtő csodálatos művét, hanem hozzájárultunk szépségének helyreállításához.
Harmath Károly OFM
(Hitélet, 2013. január)

A szerző a Hitélet fő- és felelős szerkesztője, rovata, a Laudetur, havonta frissül.

Boldogok a békességszerzők - illusztráció
2018. DECEMBER 29.
[ 12:30 ]
Táskaszentelés - illusztráció
2018. OKTÓBER 11.
[ 14:19 ]
Szelfim, szelfim, mondd el nékem - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 1.
[ 16:21 ]
Mire a kedves olvasó kezébe jutnak ezek a sorok, bizonyára már túl leszünk a XXI. Labdarúgó Világbajnokságon. A szokás szerint a háttérben tovább tartanak az elemzések, sajognak a sebek, vagy túlárad az öröm. Nem is lehet ez másképpen. Jól látta Johan Huizinga, a múlt századi holland történetfilozófus, aki könyvet is...
2018. AUGUSZTUS 12.
[ 9:01 ]
Nem mondhatom teljes biztonsággal magamról, hogy mindig következetes vagyok. Azt viszont szilárdan állítom Pál apostollal együtt, hogy a jót akarom, de sokszor nem azt teszem. Szóval nem könnyű embernek lenni. Belső harcaink szinte minden lelki tartalékot felemésztenek. Nagyon sebzettek és sebezhetőek vagyunk. Könnyen elbukunk....
2018. JÚLIUS 17.
[ 14:35 ]
Nemrégiben sokat írtak és sok minden elhangzott Evans Alfie-val kapcsolatban. Az alig több mint kétéves kisfiú esete, akit ritkán előforduló neurológiai betegség akadályozott az önálló lélegzésben, sok mindenről lerántotta a leplet.Életvédők és liberális életszemléletet valló emberek érvei és érzelmi hangulatai...
2018. MÁJUS 29.
[ 12:34 ]
Beolvasás folyamatban
TÁMOGATÓNK
Ministerelnökség | Nemzetpolitikai Államtitkárság - logóBethlen Gábor Alap - logó