Az új pápával a meglepetések sorozatát éljük, és ha a reformgesztusait követjük, nem kizárt, hogy úgy járunk mint a teherhordásra szerződtetett indiánok, akik a nagy siettettetés közepette egyszerre csak megmakacsolták magukat és megálltak. De nem a fáradtság vett erőt rajtuk, hanem valami fontosabb: a rohanásban lemaradt a lelkük, és leültek, hogy bevárják. Pontosan úgy, mint nekünk napjainkban, amikor mindenfelé rohangálunk, minden után szaladunk, semmilyen fontos eseményről nem akarunk lemaradni, s közben a lelkünk valahol elmarad. Sőt már kezdjük elfeledni, hogy az embernek lelke is van. A lélektelen rohangálásról és a lelketlen emberről pedig tudjuk, milyen eredmények felmutatására képes.

Visszatérve Ferenc pápához látjuk, hogy sok mindent megváltoztatott rövid időn belül. Nem kételkedem abban, hogy még nagyobb változások is be fognak következni, hiszen, amit ő tesz, az nem színjátszás. Az a Mesterre alapozott élet dinamizmusa. Ez az ő életstílusa és hívői meggyőződése.

Abban meg egészen biztos vagyok biztos, hogy a történelem végéig való túlélésre berendezkedett egyház egyes kúriai (és rajta kívüli) monsignoréi nem jól érzik magukat a változásokat látván. Egyrészt megbízatásukat csak ideiglenesen hosszabbította meg a Szentatya, másrészt minden pillanatban valami váratlan dologgal kell szembesülniük. Nem tudom, hogy a pápai lakosztályra kiírták-e már, hogy „Zimmer frei”, mert Ferenc pápa úr jobban érzi magát a bíborosok körében, mint a pápai magánzárkában – értsd: pápai lakosztályban. Nem szereti a „fennkölt” magányt. Úgy érzi, hogy ha már Krisztus helytartója, akkor Krisztushoz hasonlóan neki is a nép között kell tartózkodnia.

Aztán a parfümgyárosokkal is meg kell majd szakítani egy-két szerződést. A beszállítók ezután vagy nekikezdenek birkaillatú illatszerek gyártásának is, vagy lemondanak több jó bevételi forrásról. Nagycsütörtökön ugyanis azt ajánlotta az Egyház pásztorainak, hogy a nyájra illatozzanak (vagy egyesek számára: legalább eltűrjék a nyáj szagát), ne pedig kölnivizes ügyintézőkként páváskodjanak. Azt pedig már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a pápai piros cipő meg az aranykereszt meg miegymás elhagyásával jó leckét adott azoknak a pásztoroknak is, akik nem győzik piros öveiket meg gallérjaikat cserélgetni és jó nagy tükrök előtt igazgatni, hogy aztán a tömeg jól láthassa, hogy kicsodák is ők.

Azt is elmondhatjuk, hogy börtönjárt pápánk van. Persze nem elítéltként, hanem példát mutatva arra, hogy a liturgia nem lehet csak szimbólumok, nagy tömjénezések, magasztos liturgikus táncok és önelégülten éneklő pacsirta-papok szertartásos tánca és éneke vagy misét koncertező énekkarok önelégült áriázása. Csak akkor van értelme, ha az életből fakad és az életbe tér vissza. A liturgia – mint például az utolsó vacsorai lábmosás – nem lehet dilettáns színészi szereplés.

Aztán, ahogy mondani szokás, lapzártakor értesültem, hogy nagyon izzadnak a Pápai Ház prefektúrájának alkalmazottjai. Persze, ilyen húsvéti télben nem a melegtől, hanem attól, hogy a pápa felborította legalább több évtizedes bejáródott gyakorlatukat, hogy a kimagasló vendégek számára a húsvéti szertartások alkalmával a Szent Péter-téren mintegy kilencezer (természetesen) ingyenjegyet osztanak ki. Elrendelte, hogy négyezer jegyet a Római Püspökségi Karitász védencei között osszanak ki. Az előkelőségek, meg a turisták? Maradnak nekik – meg nekünk itthon maradottaknak – a képernyők.

És marad a váratlan pápai gesztusok további áradata. A cselekedetnél és tettnél pedig az a jó, hogy nem kell hosszasan magyarázkodni – és, hogy hosszabb távon nem lehet színészkedni. Az utolsó vacsorán Jézus sem tartott teológiai eszmefuttatást arról, hogy Isten mennyire szeret bennünket, hanem tettbe öltötte üzenetét. Így érthetőbb. A gond csak az, hogy bennünk az értelem, a szív és a tett sokszor nem tudja összehangolni lépteit.

Harmath Károly OFM

(Hitélet, 2013. április)