Kérdezhetné – vagy éppenséggel szemre hányhatná – valaki, hogy a papok milyen jogon szólnak hozzá családi problémákhoz, vagy milyen jogon adnak tanácsokat gyermeknevelésről, amikor nem rendelkeznek szülői tapasztalattal. Részben el is tudom fogadni az ilyen motivációt, mert én is jobban szeretem a számba vett malacpecsenyét, mint róla a legínycsiklandozóbb mesét. Nem vallom az ehhez hasonló álláspontot sem, miszerint a tévés misenézés felér egy templomba menéssel. Mert egészen más a róla szóló közvetítés, mint maga a részvétel élménye. Más a közvetítés egy lakomáról, és más, amikor az ember ott is van.

Visszakanyarodva az eredeti témámhoz azt kell mondanom, hogy vettem a bátorságot, hogy leírjak egy-két gondolatot az anyák napjával kapcsolatban. Mert tudom és látom, hogy létezik nemcsak fizikai apaság-atyaság és anyaság, hanem lelki atyaság és anyaság is. A szülő sem csupán testi szülője gyermekének.

Az anya nemcsak egy fizikai egyén megszülője, egy új élet világra hozója. Ennél kimondhatatlanul több.

Felsorolni sem tudnám, mi mindent látok az anyában, de azért néhány dolgot bátorkodom lejegyezni. Számomra az anya elsősorban a befogadó: befogadja a férfit, és befogadja a méh gyümölcsét. Tulajdonképpen arról tanúskodik, hogy elfogadja a másikat mint ajándékot, sőt értékes titkot fogad be, ha meggondoljunk, hogy minden ember egy misztérium. Mindezt ingyenesen teszi. És még tovább megy: szeretetéből kifolyólag feláldozza érte magát. Valamennyien csodálkozva állunk az anyai szeretet titka előtt, amit nem tudunk megmagyarázni, csak egyszerűen tapasztaljuk. S közben eszünkbe jutnak mindazok, akik fizikai szülés nélkül is anyákká válnak: mert ők szívükben szülik meg a gyermeket.

Ha a mai társadalmakat nézzük, különösen pedig a hozzánk közel álló európai változásokat, tapasztaljuk, hogy a családi szerepek nagy változáson mennek át. Az apák már nem igazi döntéshozók, és hiányzik a hagyományos férfiságuk. Mellettük pedig ott vannak a nők, akik valóságos „csendőrökké” válnak, miközben férfias jellegzetességeket majmolnak. Úgy hiszem, éppen az ilyeneknek szól Kalkuttai Teréz anya figyelmeztetése: „Ne engedd meg sohasem, hogy valaki eljöjjön hozzád, és utána elmenjen anélkül, hogy jobbá és elégedetté vált volna. Légy te Isten jóságának a kifejezője.” Számomra elgondolkodtató üzenet, hiszen ha ma megnézzük a nők – nagyon gyakran az anyák – arcát, mit látunk rajta? Keserűséget, gondot, gyöngédség hiányát, feszültséget, aggodalmat a karrier miatt. Teréz anya a szeretet örömét ajánlja, amikor ez az öröm fellelhető az arcon, és megnyilvánul a szavakban. Kerülném a valóságot, ha nem tartanám szem előtt, hogy mennyi gond terhelheti az embert. De az is kérdés, hogy származhat-e öröm szívünkből, ha belülről sír vagyunk. Az anyai életöröm kisugárzásának a hiányát tapasztaljuk. Az én meglátásomban ez azt jelenti, hogy eltűnt az életöröm. Tudom, hogy sok szenvedés van a világban. Anyagiak hiánya, éhínség, betegség, nincs fedél az ember feje fölött. Mindez tagadhatatlan. De nagy kérdésem mindig az, hogy vajon az anyagiak, a pénz, a jóllét ezt mind megoldja-e? Az anya az adakozó. Adja magát, és ad magától életet. Azt, ami a legértékesebb. Adni pedig csak akkor tudunk, ha tudatában vagyunk, hogy nem vagyunk egyedül. Az egyedülálló nem is tud kinek adni, de örülni sem tud senkinek. Az anya tanít arra, hogy odafigyeljünk a másikra, ne maradjon egyedül, magára hagyottan.

Az anya azt sugallja, hogy van valaki, aki szeret minket. A nő természeténél fogva az életöröm, a remény és a gyöngéd szeretet kisugárzója. Talán az ő anyai hivatásán mérhető le legjobban, hogy Isten a szeretetre teremtett minket és szerető szívvel ajándékozott meg. A szeretet pedig nem színészkedő mosolyszórás. Annál sokkal több és igényesebb. A szeretet cselekvés a másik javára. Szinte közhelynek számít a hagyományos megfogalmazás, hogy Isten aszerint ítél meg bennünket, hogy kik voltunk mások számára.

Tudjuk azonban azt is, hogy nem minden anya eszményi, s az élet ellen is cselekedhet. Mégis azt hangoztatjuk, hogy az igazi szeretet erőfeszítést követel, fájdalmat is okozhat, de mindenekfölött meg kell, hogy szabadítson bennünket önző énünktől.

Harmath Károly OFM (Hitélet, 2013. május)