Igazi felfrissülést hoz, amikor hosszú, fáradságos és izzadástól sem mentes munka után lezuhanyozunk. Nemcsak a piszok tűnik el, hanem a fáradtság is enyhül. Az életkedv erősödik. Mintha újjászületnénk. Energiáink részben visszatérnek. Új lendület vesz erőt rajtunk, habár a frissítő zuhany nem tudja eltüntetni a fáradságos munka nyomát.

Most nagyböjtben, amikor a hívő ember jobban összpontosít arra a koszra és piszokra, amelyet az élet útján járva összeszed a lelke, akkor könnyen megszületik benne a vágy egy igazi fürdőre. Persze a lelket nem lehet forrásvízzel lemosni, drótkefével sem lehet lecsutakolni, sőt még a legjobban reklámozott tisztálkodási szerek sem hoznák meg a várt eredményt. A léleknek az irgalmasság fürdőjére van szüksége, hogy megtalálja békéjét. Mert, Szent Ágoston szavaival élve, nyugtalan a mi szívünk, amíg Istenben meg nem nyugszik.

Az Isten irgalma tudja igazán megnyugtatni az embert. Hányszor bántuk már meg bűneinket, hányszor hagyta el bűnbánó sóhaj ajkunkat, hányszor bántuk már meg úgy szívből azt, amit tettünk. És hányszor éreztük tehetetlenségünket! Fetrengtünk a bánat és a bűn között. Nem volt erőnk felkelni. Amikor pedig erőre kaptunk, akkor a bánat terhe nyomott vissza bennünket. Sodort bennünket egy olyan ár, amit nem akartunk. Tehetetleneknek éreztük magunkat. Aztán meg az igazi ráébredés pillanataiban a kétségbeesés mardosott bennünket. Beláttuk azt is, hogy nem lehet semmit törölni, hogy nem lehet többé semmit meg nem történtté nyilvánítani. S miközben ezt-azt javítani próbáltunk, legalább részben helyrehozni a dolgokat, azzal kellett szembesülnünk, hogy amit elrontottunk, azt nem tudjuk megjavítani. A javítgatás és foltozgatás helyett mást kell tennünk: újat kell létrehozni. A foltozás nem oldja meg a dolgokat. Újat kell alkotni.

Ehhez az újhoz azonban külső segítségre van szükség. Fokozatosan belátjuk, hogy önmagunkat nem tudjuk megváltani. Bármennyire is törekszünk az erényekre és az elégtételre, a valóságban mindig úgy érezzük, hogy az nem elég. A mi belső erőforrásaink az akkumulátorhoz hasonlóan lemerülnek. Nagyböjt és az Irgalmasság Szentéve jó alkalom arra, hogy felfedezzük a külső forrásokat, amelyekből erőt meríthetünk. Mégpedig olyan erőforrásokat, melyek messzemenően meghaladják azokat a forrásokat, amelyeket az ember nyújthat.

Gyarló mivoltunkat elemezve nem tudok nem ellentmondani azoknak, akik fennhangon hirdetik, hogy az emberben megvan minden számára szükséges boldogságforrás. Nem tudom elfogadni azoknak a lélekgyógyászoknak az érvelését, akik azt mondják, hogy minden ember boldog lehet, mert a boldogsághoz szükséges összes feltétel adott. Csak magába kell szállnia, és megtalálja a maga boldogságát. Nem tudom ezt elfogadni, mert az erények és értékek forrása nem az emberben van. Hiszen például a jó akkor is létezik, ha az ember nem jó. Tehát valahol rajtunk kívül van az érték. Számomra az a kérdés, hogy akarunk-e kifelé fordulni, és akarjuk-e beemelni szívünkbe az értékeket.

Életünk elhibázott döntései és cselekedetei esetében sem szabad átengednünk magunkat a beletörődésnek, még kevésbé az elkeseredettségnek. Nekünk vannak külső erőforrásaink. A legnagyobb közöttük mindenesetre az isteni irgalom. Az ő fürdőjében kell megmosakodnunk. De ez hit nélkül nem megy. Szilárd hitre van szükségünk, amelyben azt valljuk, hogy Isten irgalmas. Istenben pedig minden tökéletes formában és mennyiségben létezik. Magyarán: végtelenül és tökéletesen irgalmas. Nincs mitől félnünk. Vonakodás nélkül kell keresnünk a lehetőséget, hogy megfürödjünk ingyenes és kotlátlan irgalmának fürdőjében.

S akkor levethetjük és megtisztulhatunk bűneinktől. Megtisztult lélekkel, újjászületve és felfrissülve az isteni megbocsátás örömét érezve léphetünk a holnapba abban a tudatban, hogy bűneink bocsánatot nyertek, mert Isten korlátlanul szeret minket. Bűneink következményei azonban maradnak, de egy igazi bűnbocsánat után azt már könnyen megtanuljuk, hogy keresztként Isten előtt emelt fővel hordozzuk őket.

Harmath Károly OFM

(Hitélet, 2016. február)