Laudetur
Csak rangszomj kérdése lenne?
Betűméret:             

Nem igazán tudom megfogalmazni, milyen érzések kerekedtek felül újra bennem, amikor az interneten cikkek jelentek meg Veres András győri püspök atya plébánia-újraszervezési és a lelki hivatásokért indítandó alapos imahadjárati terveivel kapcsolatban. Mert a papi és szerzetesi hivatások témája igen bonyolult labirintusnak számít. Egyrészt Istent és embert egyaránt érintő valóságról beszélünk. Ha ezen a kijelentésen belül arra gondolunk, hogy a hivatások forrása maga az Isten, akkor óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy miért nem hív meg erre a hivatásra több olyan személyt, aki megfelelő képességekkel és kitartással bír. Azután elkerülhetetlen tény, hogy a lelki hivatás az embereknek szól, mégpedig az egyház tagjainak. Isten nem angyalokat hív meg szőlőmunkásnak, hanem embereket. Ha pedig embereket, akkor az azt is jelenti, hogy esendő lényeket. Az abszurdumot tovább tetézi, hogy a meghívás hitelességéről megint az emberek, az illetékes egyházi elöljárók döntenek. Ez többek között ezért is érdekes, mert téves döntés esetén nem nyájat egybehívó és megőrző, hanem nyájat szétkergető emberek kerülnek a plébániák élére. Nem beszélve azokról, akik már anyjuk méhétől kezdve epedve várják, mikor adja át nekik a Jóisten a teológiai tanácsosi övet, hogy annak birtokában mindenféle zagyvasággal abrakolják a nyájat és emberi butaságukat isteni erénnyé nyilvánítsák.

A cikkeket olvasva újra elkezdtem pörölni az Úrral. Nem először történik. Emberi gyöngeségeim és bűnösségem tudatában mégis rá mertem kérdezni: talán szundikál, és nem hallja, nem látja megannyi híve eget ostromló imáját, hogy küldjön szent lelkipásztorokat? És akkor lehűtött az Úr. Mert ilyen ő. Engedi, hogy kikiabáljam magam, hogy közben megerősödhessen bennem a tudat: nélküle semmi sem lehetséges. Amikor már úgy látjuk, hogy az élet tornádói mindent elsöpörnek, még minket is magukkal rántanak, akkor ő közbelép. Ezt már megtanultam tőle, csak nincs türelmem várni a sötét felhőket eloszlató felbukkanására. Az „add, Uram, Teremtőm, de tegnapra” mentalitás kísértése elkerülhetetlennek tűnik. És eszembe jutatta azt a nagykilencedet is, amit 9 hónap kilenc napján mondtunk templomunkban a hivatásokért a múlt század nyolcvanas éveinek végén. Azóta is folytatjuk, de már csak havi egy vagy két mise keretében. Eszembe juttatta, hogy az ima gyümölcsei beérnek. Mert jelentkeztek hivatások. Rácáfolt a pörölésemre és elhitette velem, hogy az ima az alapja minden lelki hivatásnak. Nem akarom részletezni, hogy ez egyaránt vonatkozik az egyéni, családi és közösségi imára.

Ma a hivatást érző személy talán még fárasztóbb kalandba bocsátkozik az Istennel, mint ahogyan az az elmúlt időkben történt. Az ember benső harctere mindig adott. Teendő bőven akad: önépítés Isten képmására, törekvés a hivatás értelmének felfedezésére és elfogadására, a hitben való kitartás és a hitért való megküzdés. Erre még Pál apostol is büszke, amikor halála előtt azt írja: „a hitet megtartottam”. Mondanám: a papi hivatás szent megvalósításához óriási hitre van szükség.

A mai társadalom sajátos módon fojtogatja a lelki hivatás csíráját. Ma például egyre kevesebb szó esik az önfeláldozásról, amikor mások javára mindenféle ellenszolgáltatás nélkül készek vagyunk feladni kényelmünket, hajlandók vagyunk odafigyelni a másikra. A papi életet választó személy esetében ez az egyik alapkövetelmény. Krisztust nem lehet áldozatvállalás nélkül követni, a szentmiseáldozatot nem lehet önfeláldozás nélkül bemutatni. Az önátadás Istennek az ő Lelkének a „belélegzéséhez” vezet. Az igazán lelkes pap az, aki Isten Lelkét „lélegzi be” és azt adja a híveknek.

Korunk mentalitása azt sugallja, hogy a legfontosabb az ember számára az önerőből történő önmegvalósítás. Szöges ellentéte annak, amit a papnak vállalni kell: ő kívülről, az Úrból meríti erejét az önmegvalósuláshoz. És azt is tudja, hogy nem támaszkodhat csak önmagára. Meg azt is, hogy az önmegvalósulás nem történik lemondások nélkül. Mindenkinek valahol, valamikor, valamiről le kell mondania. És ez olykor nagyon is fájdalmas lehet, hiszen minden döntés valamiről való lemondás is.

A témakör kimeríthetetlen. Felvetésként nem kerülhetem ki azt a kérdést sem, hogy mi papok példakép vagyunk-e az új hivatásoknak? Például mernénk-e azt mondani valamelyik fiatalnak, hogy gyere, élj a plébániámon egy ideig, és majd meglátod, hogyan látja el hivatását Krisztus papja? Mert lehet, hogy a jövőben az egyesek szerint „laktanyai lelkületű” papnevelő intézeteket az egyéni vagy kiscsoportos kispapi nevelés váltja fel. És mit mondjunk, ha megrokkanunk a papi életben, ha például az egyházi rangszomj fontosabbá válik a Krisztus utáni szomjtól? Vagy ha maguk a papok válnak moslékosszájú igehirdetőkké, akik csak paptársaik és híveik botlásairól tudnak beszélni?

Bonyolult kérdéskör egy elkerülhetetlen egyházi szolgálat körül. Vezéreljen bennünket az Úr világossága és ereje a labirintusból kivezető utak keresésében!

Harmath Károly OFM

(Hitélet, 2017. február)

A szerző a Hitélet fő- és felelős szerkesztője, rovata, a Laudetur, havonta frissül.

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Boldogok a békességszerzők - illusztráció
2018. DECEMBER 29.
[ 12:30 ]
Táskaszentelés - illusztráció
2018. OKTÓBER 11.
[ 14:19 ]
Szelfim, szelfim, mondd el nékem - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 1.
[ 16:21 ]
Mire a kedves olvasó kezébe jutnak ezek a sorok, bizonyára már túl leszünk a XXI. Labdarúgó Világbajnokságon. A szokás szerint a háttérben tovább tartanak az elemzések, sajognak a sebek, vagy túlárad az öröm. Nem is lehet ez másképpen. Jól látta Johan Huizinga, a múlt századi holland történetfilozófus, aki könyvet is...
2018. AUGUSZTUS 12.
[ 9:01 ]
Nem mondhatom teljes biztonsággal magamról, hogy mindig következetes vagyok. Azt viszont szilárdan állítom Pál apostollal együtt, hogy a jót akarom, de sokszor nem azt teszem. Szóval nem könnyű embernek lenni. Belső harcaink szinte minden lelki tartalékot felemésztenek. Nagyon sebzettek és sebezhetőek vagyunk. Könnyen elbukunk....
2018. JÚLIUS 17.
[ 14:35 ]
Nemrégiben sokat írtak és sok minden elhangzott Evans Alfie-val kapcsolatban. Az alig több mint kétéves kisfiú esete, akit ritkán előforduló neurológiai betegség akadályozott az önálló lélegzésben, sok mindenről lerántotta a leplet.Életvédők és liberális életszemléletet valló emberek érvei és érzelmi hangulatai...
2018. MÁJUS 29.
[ 12:34 ]
Beolvasás folyamatban