A hímzésornamentika egyfajta igazolvány: hol élünk, kik vagyunk, mit csinálunk –– olvasható a népi hímzéssel is foglalkozó torontálvásárhelyi (debellácsi) Pipacs nőegylet évekkel ezelőtt rendezett retrospektív tárlatára készült füzet ismertetőjében.

Nos, aki eljött a szegedi Közéleti Kávéház Novotel Szállóban megtartott rendezvényére, az megtapasztalhatta e dél-bánáti lelkes magyar közösség életrevalóságát, a gazdag színekben pompázó hímzésekben tükröződő elődök iránti hagyománytiszteletét, hűséges ragaszkodását a magyar nyelvhez és kultúrához. Nagy Irén nyugalmazott óvónő, a debellácsi szellemi és tárgyi kultúra kiváló ismerője, ápolója Szalai Istvánnal, a rendezvény házigazdájával arról beszélgetett, hogy a nőegylet asszonyainak segítségével felújították, majd közösen népszerűsítették szülőfalujuk hímzésornamentikáját, rekonstruálták a debellácsi alkalmi viseleteket 1880-tól egészen napjainkig.

Egy szegedi közalapítvány segítségével 2001-ben pályázaton nyert pénzből kialakították a tájszobát, kiállították a restaurált, 1918-ból származó, kézzel festett virágdíszes szobabútort és a helyi jellegű hímzések legszebb, leglátványosabb darabjait. Az általuk évtizedeken át végzett értékmentő és a hagyományápolást elősegítő tevékenység eredménye ez, hiszen –– a szakcsoport vezetőjét idézve –– „nemcsak megmentették, hanem az utókornak merészen tovább is adták az Alföldön élő emberek egyik népi ornamentikakincsét”. Ez esetben a debellácsi piros pipacsot, a rengő kalászt és a közöttük kéklő búzavirágot.

Miért giccses, ami népi?

Szó volt még Nagy Irén három eddig megjelent, a helyi hímzés gazdagságát, változatos motívumvilágát bemutató könyvéről, egyes szakemberek meglepő kijelentéseiről, hogy ezek a munkák nem képeznek autentikus népművészeti értéket, mert túlságosan tarkák, nem jellemzőek a magyar ember szín- és ízlésvilágára. A vendég ezt több találó idézettel cáfolta, „csak hagyni kell a népet, és a dolgok a helyükre kerülnek”.

Debellács környékén élnek románok, szerbek, szlovákok, mindenki népviselete, népi kultúrája színes, harsány színekben pompázik, csak a magyarra akarták ráerőltetni a jellegtelen szürkeséget, mondván: a cifraság, az erős színek giccsesek, az operettek hamis világából léptek elő, ezért ahol tehették, tiltották is ezt a viseletet. Nagy Irén Kodályt híva segítségül megállapította, a torontálvásárhelyi hímzés és viselet a magyar szépség egy elemét hordozza magában. Szalai ezt úgy egészítette ki, hogy inkább a politika állt az ilyen nézeteket valló szakemberek mögött.

Ezekből a páratlan szépségű hímzésekből rendezett kiállítást tekinthették meg a szegediek Nagy Irén vezetésével, majd megismerkedhettek a VIVE névre hallgató, az ottani helyi közösségből kinövő társadalmi mozgalommal, amelynek célja ápolni a magyar kulturális-művelődési hagyaték egyik sajátos értékét: a magyar nótát és a csárdást.

Tevékenységük arra irányul, hogy alkotásra serkentse a dalszerzőket, szövegírókat és mindazokat, akiknek a munkája eredményeként új magyar nóták és csárdások hangozhatnak fel. A Magyar Kultúra Lovagja, Bába Lúcia riporter, a mozgalom egyik életre hívója Szegeden jelentette be, hogy igenis megrendezik az idén immár 18. alkalommal a magyar nóta és a csárdás fesztiválját, pénzhiány miatt ugyanis mindeddig kérdéses volt. A közönség vajdasági szerzők magyar nótáiból kapott ízelítőt, fellépett Nagy Zoltán és Vidovenyecz János. A látottakat, hallottakat talán Nagy Irén egy mondatával lehetne összefoglalni: „A hímzésornamentikát és a magyar nótát mindenki zárja a szívébe, mert ebben a magyar nemzet lelke rejtőzik.”

tuti