Az ember fiának most már nagyon kavarognak az érzelmei ennyi nap csönd után. Címben is utalni próbálok arra a kettősségre, amit a szívem és az eszem működése képez. Bár hírek érkeznek, de nem Zsolttól, hanem Zsoltról, illetve róla sem, csak arról a tényről, hogy nincs. Elveszett. Egyelőre nem is keresik.
A világban már tényként kezelik, hogy nincs, és nem is lesz. Már hivatalosan is bejelentették, néhány perce. Mi, magyarok pedig reménykedünk.
Reménykedem én is, annál inkább, mert azok közé tartozom, aki ismeri. Erőss Zsolt járt itt a Délvidéken, több helyen, köztük Óbecsén is, és a házigazdák egyikeként volt szerencsém közelebbről is megismerni a cirka 24 óra alatt, amit Óbecsén töltött. 2009. március 29-e volt, vasárnap. Városnézés után megtartotta az előadását, majd másnap továbbutazott Magyarkanizsára.
Emlékezetes maradt számomra több dolog is. Egyik az, hogy minden mozdulatában érezhető volt: számára nincs lehetetlen. Számára mindig csak a hogyan volt kérdés. Ugyanúgy élvezte a délvidéki síkságot, mint a hegyeket, és ugyanúgy vágyott arra, hogy ha már itt van, fedezze fel, „hódítsa” meg ezt a terepet is. Éreztem, hogy imádja a földet, ahová született. Világpolgár volt. Egy olyan világpolgár, aki minden beszélgetésében megemlítette a Békás-szorost, és akinél mindig ott volt a székely zászló. Emlékszem arra, amikor Zsolttal sétáltunk az óbecsei Tisza- parton, hűvös, tél végi szél fújt, és ő zavartalanul mesélt és csak mesélt, miközben én már kapkodtam levegő után. Hát mi is volt neki az a kis szellő? Tudom, még viccelődtünk is ezen, hogy neki még kifejezetten jól is esett. Még egy eset, amely tükrözi a szellemiségét: belépve az óbecsei városháza halljába, megpillantva Óbecse kommunista időkből ránk „hagyományozódott” címerét, miután megkérdezte, hogy ez meg mi, azt mondta, hogy ennél szebbet ő is tudna rajzolni, pedig nem egy született képzőművész.
Bárhogy van is most, én bizakodom, és rajtam kívül még sokan bíznak. Nem is annyira a csodában, mint Zsoltban. Abban az erőben, abban a találékonyságban és abban a hitben, ami benne megvan. Ha mégsem jelentkezne, mégsem szólalna meg a rádió és a másik végén Zsolt, akkor Lukács Csabát idézem: „Ha bekövetkezett az, amitől félünk, vigasztaljon a tudat, hogy a Kancsendzönga, amelynek a neve azt jelenti, a hó öt kincse, igaz, kemény emberhez méltó temető.” Hozzáteszem szerényen, hogy élete ott ért véget, ahol ő mindig is volt, ugyanakkor ahová ő mindig is vágyott: a csúcson!
Kiss Igor