Valóság és költészet

Van egy témám, amit régóta készülök megosztani az olvasóval, de mindeddig nem vállalkoztam rá, mert – egyszerűen szólva – nem találtam rajta azt a fogást, amellyel felvezethetném. S ebben nem is az gátolt, hogy talán némileg sikamlósabb, mint amilyent megszoktunk. Bár az, hogy ma mi sikamlós s mi nem, enyhén szólva relatív. Mégis ódzkodtam tőle. Most viszont elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, befogok a téma előadásába. Talán sikerül, anélkül, hogy bárkit is megbotránkoztatnék.
A témát Tőzsér Árpád, szlovákiai magyar költő, író, irodalomtörténész, egyetemi tanár remek, afféle jegyzetíráshoz, mint ez, még számos használható ötletet kínáló naplója, az Érzékek csőcseléke (Kalligram, Pozsony, 2011) adta. Nem véletlenül említettem Tőzsér érdeklődési köreit, többek között azt, hogy költő és irodalomtörténész, mert a téma vonatkozásában mindkettő lényeges.
Most már elárulom, így illik, ne kerülgessem, mint macska a forró kását, a téma: a szerelmi költészet. Ez, nem lehet vitás, önmagában nem igényel ilyen körülményeskedő felvezetést. Az viszont igen, ahogy ennek genezisét Tőzsér rövid, de fölöttébb frappáns módon előadja.
Tőzsér számára az ötletet, hogy a szerelmi költészet alakulásával foglalkozzon, egy folyóirat borítója adta, melyen „egy gyönyörű művészfotó van, rajta két mezítelen, teltkarcsú balettos nő, egyik háttal, másik szemben, mintha egyetlen nőt látnánk elölről is, hátulról is, egyszerre”. Eddig minden rendben is lenne. A neheze, ami nem kis gondot okozott arra nézvést, folytatható-e a leírás, a következő mondattal kezdődött. Idézem: „Amelyik szemben áll velünk, annak a lába között fekete bozont”.
S itt beindul a naplóíró sajátos gondolatsora. Imígyen: „A tévéhetérák brojlercsirkére emlékeztető kopasz öle után felszabadító öröm természetes állapotában, sötét „göndör sövény” mögött látni a „szent kaput” (Verlaine). Ha tudnák a nők, mit vesztettek azzal, hogy engedelmeskedtek a divatdiktátorok és a félőrült feminista-szüffrazset-nőstény próféták utasításainak”, amikor „lecsupaszították ölüket!”.
Hogy nem a romlott férfi-fantáziáról, hanem másról, többről van szó, az a következő sorokból egyértelművé lesz. Ugyanis azzal, hogy a nők engedtek a testüket megcsonkító divatnak, Tőzsér szerint a „költészet menedékét számolták ezzel fel”. Azt az „apróságot”, amely a szerelmi költészet kialakulásához vezetett, s aminek kezdetét ő a bibliai időkig vezeti vissza. Egészen addig, „Amikor a paradicsomból kiűzött Éva eltakarta magát („… figefának leveleit fonván egybe, csinálának magoknak körülkötőket”), akkor született meg a férfiban a költészet”, ami inkább a sejtésből, mint a valóságból táplálkozik, s ez a sejtés „határtalanabb volt, mint a látás”, mert mindazt el kellett képzelnie, „amit a paradicsommal elvesztett: a halhatatlanságot, a végtelent, a felhők mögé húzódó transzcendenciát”.
Így kapta a valóság helyett – a költészetet.
És innentől kezdve már nem a férfi kesergését, hanem az irodalomtörténész remek okfejtését halljuk. Ennek során, annak következményeként, hogy a nő egyre „inkább eltakarta magát” s ezért egyre „vadabbul kezdett a férfi fantáziája működni”, Tőzsér először az Isten-kultusszal vetekedő „keresztény középkor Mária-kultuszá”-t említi és a reneszánszot, nevezetesen Balassi Bálint költészetét, melyben „az »Anna« vagy »Júlia« neveket csaknem zavartalanul »Isten«-re lehet cserélni”. Ezt követi a felvilágosodás, melyben az „istenült nő” elveszti nőisége titkát és varázsát, és „pontosan olyan szánalmas Sziszüphosszá, teherhordó állattá silányul, mint a férfi”, mert lénye csupán egyetlen pontra zsugorodik, s „aztán századunk második felében az is eltűnik”. Előbb azonban a szerelmi költészet megteremti az immár láthatatlanná vált titokzatos hely eufemisztikus megnevezéseit – „völgyes fészek, árnyas berek, bokros liliom, Vénusz-liget, illatos csokor, Vénusz galambja, arany gyapjú, selyempamacs, drága bozót, édes asszonyi szakáll, illatos sörény, szőke bozót, élő dús növény”–, amelyek azonban már jó félévszázada kivesztek a szerelmi költészetből, amit Tőzsér a „női öl” lecsupaszításának következményeként él meg. Ezzel szerinte a költészetből eltűnik a nő, s megszűnik „a szerelmi líra mint olyan. Nem szól többet a vers a nőről, mert az megszűnik titok lenni”.
Hogy nem csak századunk „leleményéről” van szó, annak bizonyítására Tőzsér a 19. század közepére megy vissza, pontosan Theophile Gautier verses pamfletjéig, melyben a „félig festő, félig költő” előd festményeket és szobrokat látva, azt „észleli, hogy »levágták a gyepet« (ez emlékezteti a naplóírót a „magyar népdal fenomenálisan pontos, erotikus és gyönyörű metaforájára: »Szántottam gyepet, vetettem gyöngyöt«!), aminek mára érvényes következményeként napjaink költői (és olvasói) számára csak az marad, hogy „a valóságos »gyepet«, s vele együtt a szerelmi költészetet is elsirassuk”.
Valóban?
Bármennyire is frappáns a pozsonyi költő, irodalomtörténész fejtegetése, mégsem kellene elsiratni a költészet talán leglíraibb ágát.
Gerold László

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban