A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Hol vagyunk?
Betűméret:
Aki valaha naplót vagy efféle jegyzetet ír (a kettő egyre megy) több-kevesebb rendszerességgel, az tudja, vannak visszatérő témák, amelyek óhatatlanul visszatérnek, szinte maguktól kínálkoznak arra, hogy újból és újból foglalkozzunk vele. Számomra ilyen évi téma A Színikritikusok Díja, amit immár harmincegyedik alkalommal ítéltek oda a kritikusok szavazatai alapján.Nem foglalkoznék most elemző részletességgel azzal, amit a negyvennegyedik évfolyamát taposó pesti Színház című folyóirat, amely októberenként rendszeresen közli az eredményt és azt, hogy melyik kritikus ki(k)re szavazott, „vezércikke” fontosnak tart mintegy elöljáróban közölni. Azt viszont nem érdektelen tudni, milyen helyzetben van ma a magyar színikritika „Egy politikailag-társadalmilag zaklatott közegben, ahol a szakmában is nagy a mesterségesen fenntartott és kártékony politikai megosztottság, ahol lehetetlen nem besorolódni, a kritika is nehezen találja helyét”. És talán minden eddiginél kifejezésre jut(hat) az „Egyéni felelősség, döntés kérdése”, hogy mennyire befolyásolja a kritikus politikai pártállása (ami természetesen megengedhetetlen lenne!), s mennyire tud „kizárólag esztétikai bírálatot mondani” (ami természetesen normális lenne). Mindez így szerencsére nem jellemző a mi viszonyainkra, részben, mert a színháznak közel sincs olyan társadalmi (és hál’istennek! politikai) súlya, jelentősége sem, mint a színházra inkább figyelő magyar viszonyok között, melyek az utóbbi időben egyre több váratlan és problematikus esetet produkálnak (lásd: igazgatóválasztások sorozata vagy az Új Színház esetében történt botrányos főpolgármesteri politikai beavatkozás!), másrészt, mert érdemleges színikritikánk szinte alig van (ami viszont baj!).
De – nem mintha kritikánk, a színi is és az irodalmi is nem érdemelne nagyobb figyelmet, netán elemző vizsgálatot – térjünk vissza A Kritikusok Díjához, melyről tudni kell, hogy az ötvenhat tagot számláló Színházi Kritikusok Céhébe tartozók szavazhatnak, közülük is azok, akik „évadonként minimum kilencven új bemutatót” láttak. Ők szavazhatnak arra, hogy a tizenöt kategóriában kiket tartanak a legjobbaknak. Mindenki három jelöltet állíthat, „az első helyen leadott szavazat három pontot ér, a második kettő, a harmadik egy pontot”. A pontok összegezése után alakul ki a végső sorrend, ami az elmúlt évad tekintetében huszonhét (soha ennyien nem szavaztak!) kritikus „nem mindenható és nem tévedhetetlen” véleménye, de valamiképpen mégis útmutató mind a szakma, mind pedig a színház iránt érdeklődők számára.
Mielőtt bárki feltenné a kérdést, vajdasági kritikusként miért érdekel rendre évente A Színikritikusok Díjának eredménye, közlom a választ: mert színjátszásunk is része az egyetemes magyar színházi kultúrának, s mert a vajdasági magyar társulatok és színházi emberek is érdekeltek a szavazás eredményét illetően, mivel az itteni előadások is játékban vannak. Ebből adódóan nem érdektelen látni, tudni, a magyarországi színházi szakma mire figyelt fel, mit emel ki, értékel a lehető legtágabb, az egész magyar színházi mezőnyben.
Kezdjük, mint a viccekben szokás, a rossz hírrel. Nevezetesen, hogy néhány kategóriában egyetlen vajdasági jelölt sem szerepel. Ezek: a legjobb dráma, előadás, gyermek és ifjúsági előadás, női mellékszereplő, díszlet és jelmez. A tizenötből hét, szinte a fele, illetve valamivel kevesebb, mert a legjobb férfi fő- és mellékszerepre van ugyan vajdasági jelölt (Nagypál Gábor négyszeri jelöléssel és hat ponttal), aki azonban évek óta pesti színész. Így marad a tizenötből hat olyan kategória, melyben érdekeltek voltunk.
Legjobb rendezésként Urbán András kapott egy hárompontos jelölést a Kosztolányi Dezső Színház műsorán szereplő Tolnai-szöveg, A kisinyovi rózsa színpadra állításáért.
Legtöbb jelölése, következésképpen legtöbb pontra a Tanyaszínház népszínmű-előadását, A falu rosszát taksálták, melyet Táborosi Margaréta rendezett, amely a legjobb zenés/szórakoztató színházak között négy jelöléssel összesen tizenegy pontot gyűjtött össze. Ezen kívül kapott egy egy pontos szavazatot a kissé különös megnevezésű legjobb független színházi előadások kategóriájában is, melyben egyszer, harmadik helyen A kisinyovi rózsa is feltűnik. (Ugyanebben a kategóriában találjuk a múlt évadban még magyarországi státusban levő Mezei Kinga Csáth-szövegek alapján készült rendezését, A józanság csöndjét, amely a pesti Stúdió K-ban kapott színpadot.)
A színészi díjak közül G. Erdélyi Herminának és Elor Eminának jutott egy-egy harmadik helyen történő jelölés, az Egy elmebeteg nő naplójában, illetve Az ember tragédiája Lucifereként nyújtott alakításért. (Ugyancsak ebben a kategóriában fordul elő egyszer két pontos helyen a temerini származású Petrik Andrea neve, akit – sajnos – vajdasági színpadon sohasem volt alkalmunk látni, de ettől függetlenül kissé a miénknek érezzük.)
Azok között, akikre a legjobb színházi zene kategóriában figyeltek fel a kritikusok, találjuk – harmadikként említve – Mezei Szilárdot A kisinyovi rózsát és a Józanság csöndjét segítő zenei munkájáért, és két pontos helyen a Tanyaszínház előadásának zenéjét jegyző Bakos Árpádot.
A tizenötös jegyzék sorrendben két utolsó, de jelentőség szempontjából egyáltalán nem mellékes kategóriájában is volt vajdasági jelölt. Legígéretesebb pályakezdők között egyszer első helyen szerepel a Tanyaszínház előadásának rendezője, Tábori Margaréta (itt két ízben Petrik Andrea nevével is találkozunk), míg a különdíjra javasoltak között egyszer, második helyen a Tanyaszínház is jelölést kapott.
Ennyi.
Hogy sok vagy kevés, döntse el mindenki. Tény, hogy egyetlen jelöltünk sem lett első, de az is tény, hogy a Tanyaszínház Táborosi Margaréta rendezte előadására a legtöbben szavaztak. De az is tény, hogy az előző évadokban többen is felkerültek a díjakra jelöltek listájára.
Végezetül: az sem elhanyagolható, mert jó lenne tudni, hogy a huszonhét szavazó kritikus közül hányan látták az évad vajdasági előadásait. (Zárójelben kérdezem: a céh által szervezett látogatás során, melyet a „vezércikk” említ, jártak-e a kritikusok Szabadkán vagy Újvidéken? Remélem: igen.) Talán nem mellékes észrevételezni azt sem, hogy azok a kritikusok, akik évek óta ránk is figyelnek, ha indokoltnak látták, tőlünk is jelöltek, akik viszont évek óta nem követik az itteni színházi történéseket, azok ezúttal sem nomináltak vajdaságiakat. Továbbá tény, hogy a kisvárdai fesztiválon és Pesten tartott, rendszeresen szervezett vendégjátékok alkalmat kínáltak előadásaink látására, hogy ezzel hányan éltek, nem tudni. Ha A Színiritikusok Díjának mostani alakulását nézzük, inkább elgondolkodtató, mint megnyugtató választ adhatunk arra a kérdésre: Hol vagyunk?
Gerold László
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
