Jóban, rosszban

Ha jól meggondoljuk, minden év olyan, mint egy sokfiókos szekrény, melynek minden fiókja más és más napok/hetek eseményeit őrzi, hogy azután év végén vagy az új esztendő elején kinyitogassuk ezeket, és a bennük levő tartalmakat vagy kiselejtezzük, az emlékezet kukáiba dobjuk, vagy félretegyük a jó vagy rossz feliratú dobozok egyikébe, hátha még hasznukat vesszük.
Az alábbi jegyzet efféle fiókürítés eredményeként jött létre. Lehet, hogy itt-ott személyesebb lesz, mint kellene, elnézést érte, de a jegyzetíró csak ember, aki bármennyire szeretne nagyon is közösségi dolgokról írni, nem bújhat ki a bőréből. Akkor is, ha tisztában van vele, aligha is érdekel valakit az, aminek ő személy szerint örül. Nevezetesen, hogy kötetben jelent meg ötven év vajdasági tárgyú irodalmi kritikáinak válogatása, hogy színházi kritikáért elsőnek a magyarok közül Sterija-díjat kapott (publicitást egyik sem kapott; spongyát rá!), hogy válogatásában, utószavával napvilágot látott a Gion-életmű negyedik, a szerző minden novelláját tartalmazó kötete, hogy Színház és diktatúra címet viselő (ki tud itt róla???) nagy vállalkozásban helyet kapott jugoszláviai vonatkozású tanulmánya, hogy többszöri mondogatása, utalgatása után végül is sajtótéma lett a Symposion félévszázados jubileuma. Nem sok, de valami mégiscsak, soha kevesebb ne legyen.
A magánvonatkozású mozzanatoknál azonban fontosabb az, ami irodalomban, színházban, kulturális közéletünkben történt.
Mindenekelőtt, hogy Híd-díjat kapott Fehér Kálmán verseskötete, melynek Száz panasz néven újból olvasható törzsanyaga líránk szinte olyan jelentőségű pillanata volt, s bízom benne, maradt is, mint Domonkostól a Kormányeltörésben vagy Tolnai néhány ciklusa/kötete. Ugyancsak figyelmet érdemlő irodalmi/kiadói gesztus volt Danyi Magdolna változatos értekező opusát felelevenítő, bemutató Értelmezések című kötetének megjelentetése, továbbá Aaron Blumm igazán szép/irodalmi könyvének (Biciklizéseink Török Zolival), továbbá kivált képanyagáért a Szajkó-portré kiadása, a Sinkó-díjjal jutalmazott, nem hibátlan, de költészetünk szempontjából jókor jött Terék Anna-kötet (Duna utca), valamint Virág Gábornak az egykori topolyai színházat felidéző „képeskönyvének” kiadása. Aminek kevésbé örültem: néhány könyvünk érdemtelenül túlturbózott hírverése, és hogy kritikánk továbbra is pang, jellegtelen, nem szám szerint, hanem tartalmilag, illetve hogy folytatódik sajtónk aránytévesztése hazai és magyarországi meg más határon túli magyar szerzők közlését illetően, (l. Üveggolyó!) vagy aminek elvben nagyon örülni kellene, de a mű kifogásolható minősége miatt mégse, A kis kavics Rotary-díja. Ha már irodalom, akkor feltétlen megemlítendő az idei Szenteleky Napok példásan tartalmas októberi rendezvénye. Ha pedig a magyarországi irodalomra is gondolunk, akkor elsősorban Bodor Ádámnak a részleg/körzet tematikát záró csodálatos kötetét, a Verhovina madarait kell kiemelni. Igazi szenzáció, bár a Bodor-próza ismeretében talán nem is.
Ha az egykor népszerű Remarque-regény címét kölcsönözném, akkor színjátszásunk vonatkozásában azt kellene mondani: színházban a helyzet változatlan. Az általános színvonal továbbra is megbízható, standard, azzal, hogy talán kevesebb a kiugró siker, mint régebben, de kettő mindenképpen az: a Béres Márta One-Girl Show, amiért minden vitán felül kijárt a Pataki-gyűrű, és kosztolányisok Dogs and Drugs című előadása (rendező: Urbán András). De az sem mellékes, hogy két nem éppen hibátlan előadás, az újvidéki Csongor és Tünde (rendező: Hernyák György) néhány remek jelenettel, illetve a népszínházi Cseresznyéskert (rendező: Bérczes László) figyelmet érdemlő koncepcióval vétette magát észre (igaz, kritikánk ezt nem vette észre!). Nem érdektelen felfigyelni arra, amit az idei Sterija Játékokon tapasztaltunk, ahol Tolnai/Urbán összjátékként keletkezett Kisinyovi rózsa kapott megérdemelt sikert, s hogy a színházban felerősödik a politikum iránti érdeklődés, ami viszont a vajdasági magyar színjátszásból teljes mértékben hiányzik. Ha már színház, említést érdemel Baráth Ferenc színházi plakátjainak az alkotói pályát és színjátszásunk múltját áttekintő újvidéki tárlata. Akárcsak az a jelzésértékű mozzanat, hogy egyre több fiatal vállalkozik színházi kritika írására, ami akkor is figyelmet érdemel, ha írásaikból még hiányzik a kellő szakmaiság, a színházi perspektíva, inkább eszmefuttatások, mint kritikák.
Művelődési közéletünk mindenképpen központi eseménye a különféle stratégiák meghozatala volt. Ezek közül a kulturális jelzőre hallgató tervezés, bár önmagában fontos, szükséges elképzelés, sajnos, sok-sok sebből vérzik. Inkább rögtönzés, mint alaposan végiggondolt, kiérlelt koncepció eredménye. Mind színházi, mind irodalmi vonatkozásban nélkülözi a szükséges alapozást, feladatok tekintetében pedig a realitást nélkülöző közhelyek tárháza. Álomkép. Ami, ha arra gondolunk, hogy hátterében elsősorban a politika önigazolási vágya húzódik, még érthető is, de nem elfogadható. A politika esztelen galoppozását példázza a tényleges közvita nélküli gyors elfogadtatás, amire – s ez még elszomorítóbb – sajtónk kritikusan nem reagált. Az írott sajtó (Magyar Szó, Hét Nap) különben is talán közéletünk legproblematikusabb szegmense. Annak ellenére, hogy amint a Magyar Szó főszerkesztésének leváltása körüli kutyakomédia mutatta, lett volna igény ellenvélemény kifejtésére, közlésére. De erre, ahogy a dombosi tanácskozás példája tanúsítja, bár mintegy hatvan, zömmel fiatal értelmiségi vett részt, a sajtó szinte teljesen süket maradt. És érdemi változásra, látva például a Magyar Szóban hömpölygő MNT-szappanoperát, igazán remény sincs. Sőt, ha a tervezett, kézi irányítású központi háló működni kezd, semmi kétség, hogy ez bekövetkezik, mert a politika így akarja, s akkor megteszi, mitöbb, a helyzet majd még fokozódik. S fokozódhat is, mert az MNT-hez közeli írott sajtó meggátolja a szellemi ellenzék kialakulását és tevékenységét. (De erről hamarosan többet!)
S bár lenne még átnézendő fiók, befejezem a rendcsinálást. Illetve, hogy ne csak a múltról, hanem a jelenről is szó essék, végezetül szólnék egy abszolút friss eseményről. A több éves hagyománnyal rendelkező Vajdasági Szép Magyar Könyv díjról, amit minap a magyar kultúra napját (a magyarországi politikát udvariasan kiszolgálva) dátumszerűen megelőzve adták át Zentán. Személy szerint örülni kellene, mert Retro című kritikakötetem is dicsérő oklevelet kapott. Örömöm mégsem felhőtlen. A díj(ak) esetében ugyanis nem a szerzőé s nem is a kiadóé és még a nyomdáé sem az érdem, hanem a tervezőé, aki(k)ről a díj gazdája évről évre tudomást sem vesz. Hogy a Retro szép könyv, az mindenekelőtt a tervező Csernik Előd érdeme. A könyvcsinálás ugyanis mesterség és művészet, szakma és költészet, amit a tervező tud (ha tud), aminek megítélésében végső ideje lenne olyan szakember-művészeket is bevonni, mint Kapitány László és Maurits Ferenc, akik a vajdasági magyar könyvcsinálás élő legendái, s akik – ha éppen nincs saját tervezésű kötetük – zsűrizésre mindenkinél illetékesebbek lennének. Szép és okos dolog felhívni a figyelmet az év legszebb könyveire, s így némi propagandát is csinálni ennek a különben s nálunk főleg egyre kevésbé kelendő kultúrportékának, de azokat kellene végre díjazni, akiké a valós érdem.
Gerold László

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban