A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Neoplanta: Újvidék - Нoви Сaд
Betűméret:
A város napjáról szeretnék írni. Az én városomról, hogy fennköltebb legyek, ha már városnapi cikk készül, a szülővárosomról, melyről néhány nappal előbb, miközben a riporterrel egykori utcámban, sőt egykori házunk előtt sétáltam, arról meséltem, talán nosztalgiáztam is, milyen volt régen ez az utca, amit, épp akkor, amikor apám a házunkat vette, Árpád utcának neveztek, majd átkereszteltek Bitolska ulicára, s végül Branimira Čosića ulica lett, s maradt mind a mai napig. Lényegében ennyi is maradt egykori utcámból. Nem több. A neve. És az emlékek, melyekhez illően a városnap alkalmából, úgy gondoltam, csupa szépeket fogok itt mondani.
Azt, hogyan éltünk ebben a jobb és baloldalon mindössze húszegynéhány házból álló, az urbanizált belváros és a falusias külváros között levő, oda is, ide is tartozó mellékutcában. Az utcámról, melynek kialakult világa, szokásrendje volt, lakosai ismerték egymást, köszöntek egymásnak, s tisztelték egymás emberi – nemzeti, nyelvi, vallási – szuverenitását, ahol zömmel beszélték, vagy legalábbis értették egymás nyelvét. Lakói saját anyanyelvükön szólaltak meg, ha a közeli Warnusz-, Peterka- s Pušić-boltban, vagy a Pál- meg a Vozarević-pékségben vásároltak. Ahogy a szőke postás, a pirosi András is mindenkihez a saját anyanyelvén szólt.
Ha álmodom, akkor ezt az utcát látom ma is, jóllehet több évtizede már nem ott élek, de a fiatalság első negyedszázada kitörölhetetlen az ember életéből, éppen úgy, mint az egykori barátságok vagy szerelmek. Álmodom, hogy söpörjük a járdát a ház előtt, ahogy ez naponta történt utca hosszat mindenütt, hogy lapátoljuk a havat, akkor még volt hó, olykor olyan magasra felbuckázva, át se láttunk a túloldalra. Hogy május elsejére és huszonötödikére a ház előtti akácról és az udvarban levő orgonafáról tört virágos ágakkal díszítjük a nagykaput, az ablakokat. Hogy kifutok az utcára, lássam a közeli kaszárnyából, ma üresen áll, a vásártérre – itt már évtizedek óta a híres mezőgazdasági vásár épületei vannak – gyakorlatozni menetelő vagy a gyakorlatról visszatérő katonákat, s halljam naponta megismételt éneküket: Amerika i Engleska biće zemlja proleterska.
Erre az utcára gondoltam miközben a riporter kérdéseire válaszolva menet közben idéztem az egykori emlékeket. És szinte láttam magunkat, amint kiskapuzunk, fejelőbajnokságot vagy futóversenyt tartunk, indiánozunk, lessük a lányokat, megbeszéljük a leckét. Az utca volt az otthonunk, a nyilvánosságunk, de utcagyerekek a szó rossz értelmében nem voltunk. Nem is lehettünk, mert mindenki ismert bennünket, tudta, ki kicsoda fia borja, s azonnal szüleink tudtára adták, ha helytelen viselkedésünkkel erre okot szolgáltattunk.
Az utcában, anélkül hogy kíváncsiak lettünk volna egymás magánéletére, mindenki mindenkit számon tartott, éppen úgy, mint azokat, akik naponta áthaladtak az utcánkon. Ahogy természetes volt, hogy vasárnap délelőtt az utca református családjai ünnepi feketét öltve, a férfiak kalappal a fejükön, a nők retiküllel a karjukon siettek a közeli templomba, ugyanúgy megszoktuk a nagy bajuszú hentesmestert, aki kerékpárjára szerelt két moslékoshordóval karikázott át naponta pontban hat órakor, a mindig teli cekkereket cipelő gimnáziumi titkárnőt, a kövér, együtt legalább öt mázsát nyomó, a földről hazatérő háromtagú földműves családot…
Ez az utca jelent meg lelki szemeim előtt, miközben a valóságban egy egészen másik utca mutatta magát. Ez semmiben sem hasonlított arra egykori utcára, viszont változása folytán akár az egész város átalakulásának lehet a jelképe. A város, szülővárosom éppen úgy változott, ahogy az utcám. Eltűntek a régi házak, már csak egy árválkodik az utca közepén, eltűntek a régi lakók. Más lett itt minden. Kétségtelenül szebb. Legalábbis külsőleg. De elveszett belőle valami. Mindenekelőtt az az emberi közelség, intimitás, ami egykor jellemezte.
Erről készültem írni, amikor két véletlen szólt közbe.
Az egyik a múlt év legjobb novelláskötetéért Szirmai-díjat kapott Franja Petrinović-kötet, amelyben újvidéki történetek olvashatók. Ezt, bár a könyv címe, Trauma, nem sok jót ígért, kíváncsian vettem kézbe. És a novellák igazolták is ezt a félelmemet. Valóban kiváló, gazdag nyelvi fantáziával alkotott, igényes művészi beszédmódot példázó, de döbbenetes kötet, de minden novella az erőszakról szól. Ezt akkor is túlzásnak véltem, ha a szövegek a kilencvenes éveket idézik, amikor részeg valós és álönkéntesekkel teli kamionok robogtak nyugatra, amikor pöffeszkedő, tarfejű, vastagnyakú, bőrdzsekis valutaűzérek és silány portékáikat aszfalton áruló koldusszegények hada lepte el az utcákat, amikor mosdatlan beszéd és kíméletlen erőszak fertőzte meg mindennapjainkat. Ha mindez egykor valóság volt, mára szerencsére elmúlt. Gondoltam most más a helyzet.
És akkor jött a derült égből a seggberúgás. A másik véletlen: a kézilabda Eb. Nevezetesen az a kilencvenes éveket is felülmúló vandalizmus, amit az állítólagos szurkolók követtek el a horvátok ellen.
Ilyenkor jut az ember eszébe az a botor gondolat, hogy a sportot be kellene tiltani. Több bajt okoz, mint amennyi haszon van belőle. Szép örülni, lelkesedni a mieinkért, ünnepelni a győzelmet, ha ez nem torkollik erőszakba. Most éppen ez történt. Irodalmárként még lelkesedhetnék is azért, hogy lám, találkozott az élet és az irodalom. Ilyesmi persze eszembe se juthat. Igaz, hogy az irodalom pontosan leképezte azt, ami a valóságunk, de ezért nem az irodalom, hanem a valóság a felelős. Az emberek. Akik városban élnek, de úgy viselkednek, mint a vadállatok az erdőben, sőt annál csúnyábban.
Nézem az utcámat: látom, változnak az idők! Újvidék már nem „olyan város”, ahogy ezt kedves játékossággal Domonkos Pista írta, melynek „minden ablaka lekváros”, hanem „ilyen” – ahogy a díjazott novellista írja: „szaros” –, amilyenné a nyilván szervezett, bár ez nem bizonyítható, a sporttal köszönő viszonyban sem levő „szurkolók” meggyalázták, megalázták.
Hogy a valóság talán még sem olyan fekete, mint a küldött ördög, arra tévéműsorokban és az újságokban szörnyülködve megszólaló újvidékiek, Нoви Сaд-iak nyújtanak vigaszt.
Bárcsak nekik lenne igazuk. Városnapra mást, szebbet, jobbat aligha lehet kívánni.
Gerold László
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
