Vers mindenkinek és senkinek

Február 14-e van, reggel, azzal a szándékkal ülök le a géphez, hogy összehozzam az esedékes kétheti jegyzetet. Mellettem a témákat, ötleteket, gondolatokat listázó füzet. Felnyitom, témát szeretnék választani. Van bőven. Köztük több olyan kultúrpolitikai, irodalmi, színházi, amely időszerűsége folytán több hete megírásra vár. Miközben azon töprengek, most melyiket szeressem, ránézek az asztalon levő naptárra, ahová az elintézendőket jegyzem be napról napra, s látom: Bálint/Valentin nap van. Ez mindent eldönt. Nem kétséges, erről a napról kell írni, nincs kibúvó. De ha már a megkerülhetetlen téma a szerelem, akkor vegyük magunk mellé mankónak a költészetet, amelynél ebben a kérdésben aligha van illetékesebb.
S miközben emlékezetemben megfelelő vers után lapozok, beugrik egy régi emlék. Böndör Pál játékos költeménye. A címe:

NEM ÉRTEM
Lehetnénk együtt. Lehunynám a szemem
mint most teszem: motoszkálásod hallgatnám
a zsúfolt lakásban. A mindennapjaidba apránként
úgy rágnám be magam mint az egér a falba.
Mit csinálhatsz most? Ugyan milyen
elveszettnek hitt hitvány holmiért hajolsz le éppen
és nem értem
aki ez ideig még el se vesztem? Miért van így
ahogy van, ha lehetne másképpen?

Hogy szerelmes vers, az evidens, még ha látszólag szenvtelen, szinte tárgyilagos megállapítással is kezdődik – „Lehetnénk együtt” –, de a feltételes mód, lehetnénk, belülről, mint láthatatlan kór, kezdi ki a tárgyilagos közlést. Lehetnénk, de nem vagyunk. Hogy miért, arról szól a vers, azért íródott. Tovább olvasva nemcsak a feltételes mód kap nyomatékot – „lehunynám a szemem” –, hanem a vershelyzet is egyértelmű lesz – „mint most teszem” –, a feltételes mód a vágy, a kívánság következménye. Valaki lehunyja a szemét, s azt képzeli el, ami nincs: a másikat. A vers tehát nem a beteljesülést hirdető, hanem a másik hiányáról szóló, emiatt panaszkodó szerelmes versek közé tartozik. A hiány fájdalmáról ír a költő. De ezt nem a szerelmes versekre gyakorta jellemző romantikus jelzők, képek segítségével közli, mondja el, hanem végtelenül egyszerűen, sőt költőietlenül: „a mindennapjaidba apránként úgy rágnám be magam mint az egér a falba”. És ez az egyszerűség hitelesebb, őszintébb, de fájdalmasabb is minden szivárványos, lázas képnél. Ezt az egyszerűséget folytatja a vers második részének nyitó mondata is: „Mit csinálhatsz most?” – kérdezi a költő a másiktól, aki nincs, még ha történetesen ott is van mellette, aki hiányzik, ha nem is fizikailag, de akire neki annyira szüksége lenne.
A vers második része, szemben az elsővel, amely szinte tüntet egyszerűségével, költőietlenségével, csupán a feltételes mód többszöri feltűnése jelez némi bonyolultságot, látszólag folytatja az első rész közlésmódját. Igen, látszólag, mert a legmindennapibb kérdéshez – „milyen / elveszettnek hitt hitvány holmiért hajolsz le éppen” – váratlanul kettős értelmű, kétféleképpen érthető szókapcsolat társul. A „nem értem”. Vagyis másért, valamiért, s nem értem. Álljunk csak meg egy pillanatra Miért is lehet lehajolni? Sok mindenért, többek között nem csak valamiért, hanem valakiért is, hogy magunkhoz emeljük azt, „aki ez ideig még el sem” veszett, pontosan: „vesztem”, de ettől függetlenül nincs, illetve van, de valahol lent, a padlón, ahogy mondani szoktuk. Ugyanakkor a vers utolsó, nem véletlenül kérdőmondata más értelmet is kölcsönöz a „nem értem” szókapcsolatnak: nem érettem. Vagyis: „Miért van így / ahogy van ha lehetne másképpen?” És erre a kérdésre – mint arra, amit gyönyörű versében, az Esti kérdésben, Babits Mihály fogalmazott meg: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” – nincs felelet. Annyira igaz, hogy válaszolni sem lehet rá. Csak kimondani, szerelmes versbe leírni, annak hiú reményében, hátha a másik tud felelni rá, az, akivel együtt lehetnénk, de nem vagyunk. Aki lehajolna az „elveszettnek hitt hitvány holmiért”: értem.
Hogy miért nem teszi?
Nem értem.
Gerold László

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban