A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Kérdezni tudni kell
Betűméret:
Most, amikor oly sok bíráló szó hangzik el a sajtóról, azzal kapcsolatban, ami a sajtó körül történik a politika nem éppen okos és meggondolt közreműködése folytán, illetve abból adódóan, ami a sajtóban megjelenik, beleértve a sajtó függetlenségének és pártfüggő elkötelezettségének a kérdését is, kapóra jön egy könyvről írni, amelyet legáltalánosabban publicisztikai kötetnek mondhatunk, lévén hogy újságban megjelent szövegekből állt össze, szerkesztették. Ennek ellenére, bár valóban a sajtóról lesz szó, ezúttal ez mégis más aspektusból fog történni, nem a napi politika s nem is a politika és a sajtó viszonya, kapcsolata szempontjából. Sőt, szinte teljes egészében mellőzni is szeretném ezt a mindenképpen érdekes, számomra is, mint nyilván sokak számára vonzó, aktuális aspektust, mert így diktálja Farkas Zsuzsa Arcok gyertyafényben című kötete. Az Arcok gyertyafényben a szerző harmadik kötete.
Emlékeztetnék: az első, a Nyelvőrökkel nyelvőrségen 1994-ben jelent meg, a második a Mindent a városért 2005-ben, és a majdnem tíz évi tempót követve tavaly ez a harmadik.
A három kötet hasonlít is, de különbözik is. Hasonlítanak, mert mind a három szövegei teljes egészében vagy zömmel interjúk, viszont különböznek abban, hogy míg az első kettő esetében az alaptéma, a nyelvészet, illetve a város a meghatározó, ezek függvényében, vonzásában készültek a beszélgetések, s ily módon eleve befolyásolták a kérdező-riporter mozgásterét, addig a harmadikban nincs ilyen kötöttség, ellenkezőleg, ezt éppenhogy tematikai változatosság jellemzi, ami nem jelent minőségi, értékbeli különbséget, csak kitágult mozgásteret, nagyobb riporteri szabadságot.
Annak idején az előző köteteket is érdeklődéssel olvastam. Az elsőt, mert szakmailag, érdeklődési kör tekintetében is fontosnak tartottam megismerni, hogy vélekednek a nyelv kérdéseit illetően olyan jelentős nyelvészek, mint Lőrincze Lajos, Deme László, Grétsy László, Fábián Pál vagy Ágoston Mihály. A második kötet iránti érdeklődésemet pedig a város, Szabadka, jelenét és múltját, ismert színhelyeit és alakjait együtt láttató, egységes képbe foglaló tabló tette vonzóvá. Mégis ez a harmadik kötetet szeretem legjobban, talán éppen az említett riporteri szabadság miatt is. Sőt, ezen belül is elsősorban a mintegy 250 oldalas könyv első negyede foglalkoztat, még pedig műfaji szempontból, egész pontosan azért, mert a számomra kedvelt, szívesen olvasott műfajjal, az interjúval, erre a nálunk manapság létező, de szerintem eléggé problematikusan művelt publicisztikai formával kapcsolatban vet fel lényeges kérdéseket. Ezért foglalkozom szinte kizárólag a könyv első, nyilván nem véletlenül nyitó, Hittel, emberséggel című fejezetével. Nem mintha a kötet további részletei nem lennének érdekesek. A maguk nemében ezek is, mint a közelmúlt súlyos károsodásait okozó emberi traumákat megidéző, összefoglalóan Balkáni szindróma alcímet viselő megrázó riportegyüttes, vagy az elesettek, a földből élők, a kisiparosok, a festők és szobrászok világát közel hozó írások meg a kötetzáró lírai karcolatok mind együtt s tematika szerint külön-külön is figyelemre érdemesek.
Mielőtt azonban körvonalaznám a Farkas Zsuzsa-féle interjúkészítést, időzzünk néhány mondat erejéig magánál a műfajnál.
Az interjú az újságírás műfajai közül a bonyolultabbak közé tartozik, akkor is, ha csupán beszélgetés, megbeszélés vagy párbeszéd, s akkor is, ha a riportba épül, ennek része. Naivul szemlélve interjú az, ha ketten a kérdező és a kérdezett szót váltanak, ha az előbbi kérdéseire az utóbbi válaszol. Formálisan valóban erről van szó. Ilyképpen nem nagy tudomány, elég, ha a riporter bekapcsolja a magnót és kérdez. Ez is interjú. Kétségtelenül. Holott a jó interjú több ennél. Nem elég kérdezni. Tudni kell kérdezni. Ehhez viszont „csupán” annyi kell, hogy a kérdező felkészüljön a partnerből, ismerje őt, nem annyira emberként, mint egy adott terület szakértőjeként, megismerje azt, amit csinált, írt, alkotott. Hogy így egyenrangú beszélgető, sőt ha kell, vitatkozó partner lehessen. De nem a maga felkészültségének, jártasságának fitogtatása érdekében kell ilyennek lennie, hanem azért, hogy célját elérje: az alany – talán nem is tudván ezt – saját önportréját rajzolja meg. Ami végső soron a beszélgetés célja.
És Farkas Zsuzsa interjúi ilyenek. Az alanyból kiválóan felkészült riporter kérdéseire válaszolók saját emberi, szakmai arcképüket mutatják meg. Hogy ez minél teljesebb mértékben sikerüljön, ahhoz Farkas Zsuzsa rendelkezik kellő riporteri ravaszsággal. Ez nem több annál, mint hogy emberi közelségből indít. És ezzel megnyeri az alanyt is, aki szívesebben vall önmagáról, és megnyeri az olvasót is, aki az emberi hangot hallva, kíváncsibbá lesz. Farkas Zsuzsa, ha csak mód van rá, személyes emléket felidézve kezdi a beszélgetést, s innen vált át profi kérdezővé, riporteré, aki arra kap választ, ami már túlmutat a közös, személyes emléken, ami közérdekű. Így ismerjük meg az embert és okulhatunk abból, amit mond. Néhány példa: a Bela Durancival készült interjúból nem csak az alany múltját, gyerekkorát, a művészettörténet iránti érdeklődésének gyökereit ismerjük meg, hanem a kollektív emlékezet fontosságáról is hallunk megszívlelendő gondolatot, hogy az egyes ember emléket nem a napi politika, hanem a kollektív emlékezet őrizheti meg, vagy hogy milyen fontos az ember számára, tartozzon valahová, mert aki erre nem jött rá, „az el fog veszni”, „mint a molypillék a gyertyalángban”. Hasonlóképpen utalhatnék a Boško Krstićtyel készült interjú azon részére is, ahol a városbarát író így érvel: „Egy dolog az állammal és az államban élni, és más dolog a városban, faluban, pusztán, konkrét húsvér, saját életet élő emberek között. A város egyébként épp azért város, mert képes magába foglalni különböző kultúrájú, vallású stb. embereket. Abban a pillanatban, amikor elkezd szétszakadni etnikai és egyéb alapon egyre inkább faluvá válik, megszűnik városnak lenni”. Mi ez, ha nem a polgári lét lényegének pontos megfogalmazása? S mennyivel emberibb, ha így fogalmazzák meg, mintha dörgő hangú szónoklatokban hozzák tudtunkra. Még egy, számunkra itteni magyarok számára különösen fontos részlet az, amit a világhírű táncszínház-művész, a kanizsai Nagy József saját magyarságáról mond: „Magyarnak születtem, s ezt vállalom. Ez az anyanyelvem, erre a környékre is ez a kultúra jellemző. Ezt egészségesen kell viselni, és természetesen kell örülni annak, hogy ha kinyitok például egy Nagy László-verseskötetet, tudom, hogy az ő nyelve úgy szólít meg engem, mint senki mást, aki nem ebben a nyelvben született és él. Minden nemzetnek megvan a maga gazdagsága, nem kell egymás ellen uszítani az embereket, csak élni kell tisztán, így melengethetik az egymáshoz közel álló nemzetek egymást”.
Ez a néhány, de a kötet többi interjúja is annak jegyében készült, amit saját hitvallásaként Nagy József fogalmaz meg: „Igyekszünk megragadni azokat a pillanatokat, amelyek szükségesek a lényeg megláttatásához”. Farkas Zsuzsa is pontosan erre törekszik, amikor beszélget velünk.
Az sem mellékes, hogy Farkas Zsuzsa interjúinak, riportjainak, karcolatainak ismérve a tiszta, pontos fogalmazás, már-már irodalmian igényes nyelve. Az, amit a kötet ars publicistica-értékű bevezetőjében mond – amit most, Szeli István minapi halála szomorúan aktualizál, mivel ezt útravalóul a szerző egykori kedves tanárától tanulta –, hogy az írásnak érthetőnek, mindenki számára világosnak kell lennie, csak így érdemes.
Gerold László
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
