A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
„A” színházról (de másról is)
Betűméret:
A jegyzetírónak pedig alkalom arra, hogy elmondja saját gondolatait a színházról, általában, és konkrétan azokról a színházakról, amelyek térben és időben hozzá(m) a legközelebb állnak.
Nincs, aki ne írná alá az idei üzenetküldő, John Malkovich amerikai színész kívánságát, hogy a színház „segítsen elgondolkodni azon, mit is jelent embernek lenni”, amihez a színház „szívvel, lélekkel, őszintén, nyíltan és méltósággal” nyújt segítséget. De hogy ezek a kívánságok hol hogyan jutnak kifejezésre, ha egyáltalán kifejezésre jutnak, azt színháza válogatja, és vele együtt az a közösség, melyben a színház van és működik.
Hogy nálunk ez hogyan történik, azt külön-külön minden egyes nézőnek magának kell(ene), eldöntenie, megítélnie saját tapasztalata és belátása szerint.
Mielőtt a magam nevében ezt elmondanám, idéznék egy interjúból, amely éppen azért érdekes, mert egy nagyon is helyhez és időhöz kötődő, de ugyanakkor általánosan közérdekű előadás kapcsán készült. A Színház c. folyóirat februári számában olvasható beszélgetésben a mai lengyel drámaírás talán legjelentősebb szerzőjétől, a magát színházi történetmesélőnek tartó Tadeusz Słodzianektől A mi osztályunk című drámájának nagy sikerű pesti bemutatója után kérdezték, milyen színházat szeret. A kérdést az indokolta, hogy az említett dráma bejárta a világot és otthon meg másutt is nagy vitákat váltott ki. Nem véletlenül, hiszen azt a második világháborús eseményt dolgozza fel, amelyről évtizedekig hallgatni kellett, így rendelte a politika, ne hozzon szégyent a lengyelekre. A Jedwabnében történtekről van szó, arról, hogy 1941. július 10-én a kelet-lengyel kisvárosban egy pogrom során a helyi lengyelek egyetlen nap alatt, a nácik sugallatára, egy csűrben több száz zsidót égettek el, s aztán beültek a javaikba. Lengyel belügy, mondhatnánk, holott nem az (gondoljunk csak saját múltunkra!), bizonyítja, hogy a „téma fel- és megrázó jellegénél fogva mindenütt érzékeny pontokat érint”, de hát „ez a színházcsinálás lényege”, teszi hozzá a szerző, aki a történtek megidézésével nem ítélkezni, hanem „érzelmeket akar generálni”. Mert célja bemutatni, hogyan „működnek az ember életében azok a mechanizmusok”, amelyek bármilyen cselekvésre ösztönöznek bennünket. A színház feladata pedig, hogy ezek ábrázolása által katarzist váltson ki, ami nem más, mint a „szervezet üledékektől való fiziológiai megtisztítása”, nyilatkozza a drámaíró, majd így folytatja: „A katarzis nem filozófiai fogalom. A görög szó jelentése nem csupán lelki, hanem fiziológiai folyamatot is jelöl: szó szerinti hasmenést, ürítést. A színház legfontosabb szerepe gyakorlati jellegű: hozzásegít, hogy egy jó előadásról kijőve máshogy tudd látni a világot”.
S itt álljunk meg! Óhatatlanul is felmerül bennünk a kérdés: nekünk vannak-e ilyen előadásaink? Vannak! Ha nem is olyan döbbenetes honi eseteket mutatnak, mint a jedwabnei volt, bár – ismétlem – mutathatnának, hiszen errefelé is történetek borzalmak, melyekről hallgatni parancsol(t) a politika, de olyan előadások itt is vannak, melyekről kijőve lehetne s nem ártana elgondolkodni – önmagunkról. A teljesség nélkül, hogy csak az utóbbi előadások közül említsek néhányat, ilyen a Kosztolányiban a Dogs and drugs, az újvidékiek két legutóbbi bemutatója, a Marat/Sade és a minapi Fanny és Alexander, s az előjelek alapján ilyen lesz az népszínházi bemutató, A csoda is. Mindezek, kisebb-nagyobb műhibáik ellenére is, legalább részben eleget tesznek a lengyel író jelezte elvárásoknak. Ahhoz azonban, hogy ezekre „vevő” legyen a közönség, egész közösségünknek segítenie kellene a színházakat oly módon, hogy előkészíti a nézőket és méltányolja azt, amit a színház tesz és tehet. Színházi kultúrát tanít. Ennek érdekében pedig nincs hathatósabb eszköz a sajtónál.
És itt – bár a téma többet érdemel – ismét álljunk meg egy szusszanásra!
Ezt a sajtónk, sajnos nem hogy nem teszi, de szinte foglalkozni is alig foglalkozik a színházzal. Mert, hogy a bemutató napján vagy kissé előbb sajtótájékoztató után írnak az éppen aktuális bemutatóról, az annyira elenyésző, hogy szinte szóra sem érdemes. Drága (mert valóban a legdrágább sajtónk nekünk kisebbségi magyaroknak van a szó anyagi értelmében!). Sajtó, miért nem jut eszébe, hogy a Marat/Sade bemutatója előtt értő és felkészült riporter beszélgessen a rendezővel, aki nem csak magyar, hanem az egyik legelismertebb szerbiai színházi ember, miért csak a sajtótájékoztatón szólaltatják meg a Bergman-dráma magyarországi vendégrendezőjét, miért csupán a tv-mellékletben közölnek interjút egy új német dráma magyar rendezőjével? Gondol arra, ne mondjam, tudja azt valaki, hogy a Marat/Sade a magyar színházi kultúra máig kultikus bemutatója volt egykor Kaposváron, s már ezért is érdekes lehet a mű mai rendezői olvasata iránt érdeklődni, hogy itt először kerül színre a nagy Bergman egy műve, melyről jó lenne tudni, mit várhatunk a film után, hogy a népszínházi új bemutatón a mai német drámaírás egyik európai rangú írójának, az ellentmondásos Marius von Mayenburg művével találkozhat a közönség? Számtalan ok lenne arra nézvést, hogy sajtónk vigyázó szemét színházainkra vesse. Nem teszi. Talán a kritikára számít? Ne tegye. Kritikánk sete-suta, vagy csevegő, vagy köldöknézően okoskodó.
Száz szónak is egy a vége: sajtónknak a színház nem téma, téma viszont az árként hömpölygő, öntömjénező politikai dömping, ami érthető: a színháztól nem, a politikától viszont függ a hivatal és pozíció. Csak akkor ne szónokoljunk arról, hogy megmaradásunk záloga a kultúra.
Gerold László
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
