Apák (anyák) és fiúk (és lányok)

Az 57. Sterija Játékokról

Zajlik a fesztivál. Egymás sarkába lép a sok rendezvény: versenyelőadások, off-program, főiskolások bemutatkozása, könyv- és folyóirat-prezentációk, nemzetközi konferencia a kritikáról, olyan nagyágyúval, mint a jelenlegi európai teatrológia talán vezető egyénisége, a német Erika Fischer-Lichte, előadásokat követő kerekasztal beszélgetések, még ha ezekből már régen ki is halt az a vitatűz, amely egykor jellemezte. Az ember csak kapkodja a fejét, hová menjen, mit nézzen, kiket hallgasson. Dönteni nehéz, sőt lehetetlen, akkor is, ha tobzódik bennünk a kíváncsiság és az energia. Egy azonban bizonyos: a színházi nagyüzem középpontjában a versenyelőadások állnak, a többi a bevált és mindenütt ugyanarra a rugóra járó fesztiváli dramaturgia szerint zajlik. Bármennyire is gazdag és áttekinthetetlen a kínálat, a figyelem középpontjában a versenyelőadásoknak kell állniuk, lévén hogy ezek alapján ítélhető meg hol áll a honi színjátszás és drámairodalom.
Az idei, sorrendben 57. Sterija Játékokon két program fut, a Nemzeti dráma és színház című előadássorozatban hét, míg a Körök című nemzetközi program keretében egy-egy horvát és szlovén előadás kapott helyet a műsorban. Hogy pontosan milyen elgondolás alapján történt a besorolás, az nem egészen világos. Ahogy az sem, hogy mit fed a nemzeti („nacionalni”) jelző, ha a szerbek mellett bosnyák és német szerzők művei alapján készült előadások láthatóak, illetve ha német és magyar nyelvű produkciók is közönség elé kerültek. Ennél azonban lényegesebb: milyen képet mutat az idei fesztivál? Miről írnak drámákat? Hol tart a színház?
Ha a tavalyi szelekcióval vetjük össze az idei műsort, akkor először is az tűnhet fel, hogy kevésbé mondható politikusnak, jóllehet a legizgalmasabb előadások (A munkások dalolva halnak meg, Mara/Sade, Hipermnemzia) kétségtelenül ilyen jellegűek, de a kisemberi témák sem nélkülözik a politikai felhangokat (Apa szolgálati úton, Az élet nem bicikli, hogy ellophassák tőled, Termékeny napok). Vagyis színházaink továbbra is a nagy, általános témák, mint a hatalmi önkény vagy a lét ellehetetlenítése iránt vonzódnak, de ezek mellett a „kis” emberi témák, mint a családon belüli erőszak, a nemzedéki konfliktusok vagy a szülővé válás problémája ugyancsak drámai témák. Ami viszont a két témavilágot összekapcsolja, az a dokumentarizmus kifejezett szerepe. Nem véletlen, hogy feltűnt a docufiction műfaji fogalom, melynek első tagján van a hangsúly. Nem csak abban a szövegben, amelyek napjaink társadalmilag valóban olyan égető kérdését tematizálja, mint a gyárak felszámolása, a munkanélküliség állandó növekedése, a hatalom felelőtlensége, a gazdagok embertelensége – A munkások dalolva halnak meg –, hanem az olyan egyértelműen családi drámákban is, mint a nemzedéki konfliktusokat preferáló Utálom az igazságot!, vagy Nem bicikli az élet, melyekben a szerzők, napjaink legfoglalkoztatottabb rendezője, Oliver Frljić és a szerb drámaírás európai hírű alkotója, Biljana Srbljanović, saját családját idézi, természetesen kelő fikcióval átitatott formában. De talán még inkább a valóságra épül a szülővé válás, a fogamzás egyre általánosabbá váló kérdését internetes és élőszóban előadott vallomások alapján feldolgozó Termékeny napok és a soha senkinek ki nem mondott vágyakból összeállított Hipermnézia című előadás.
Annak ellenére, hogy tematikailag valóban változatos az idei Sterija Játékok drámakínálata, találó az előadásokat egységesen jellemző, átfogó Apáink szlogen. Ezek az előadások hangsúlyosan vagy kevésbé hangsúlyosan erről, az apák (s a Kút című előadás esetében az anya) és a fiúk (illetve több darabban a lányok) konfliktusáról szólnak. Ezt intonálta a nyitóelőadásul választott, Kusturica-filmként kultikussá vált Apa szolgálati úton című film színpadi változata címével is, de azzal is, hogy az első elhangzó mondatokat egykor Tito atyánknak is nevezett marsalltól halljuk, aki a Tájékoztató Irodával való szakítást jelenti be dokumentumként elhíresült beszédében.
Egy évi áttekintést nyújtó színházi rendezvény vonatkozásában szólni illik az előadások alapját adó, jelentő megjelenítésekről is. Hasonlóképpen változatos a kép. A rendezők igyekeznek hangsúlyozni a feldolgozott témák dokumentum jellegét, s ennek érdekében létrehoztak egy sajátos, a színészeket a közönséggel frontálisan szemben állító formát, amely a teatrális megoldások helyett a kimondott szó erejére hagyatkozik, s ilyetén talán narratív színháznak nevezhetnénk. Mint minden fesztiválnak, az idei Sterija Játékoknak is vannak csúcsai és mélypontjai. Az legmélyebbről a Kút című bosnyák parasztdráma és ennek előadása szólt. Miközben a haladás és maradiság konfliktusára épül dramaturgia és megjelenítés szempontjából legalább száz éve ásott kútból hangzó kiáltásként hangzik. A csúcsokat pedig számomra a publicisztikai jellegű szöveget felülíró formában megszólaló A munkások dalolva halnak meg (rendező: Anđelka Nikolić), a bochumi színház Srbljanović- előadása (rendező: Anselm Weber) és az Újvidéki Színház Marat/Sade-ja (rendező. Urbán András) jelentette. Ami a kettő között történt, az so-so, ahogy a német mondaná, izgalmas színház is, meg nem is.
Gerold László