Könyve(in)kről – könyvhét után

Ünnep és botrány – ez kíséri napjaink magyar irodalmát, elsősorban az ún. anyaországban, de ez begyűrűzik a peremvidékekre is. Oda, ahol, a politika által dagasztott botrányos Nyirő-ügy kapcsán inkább a botrány kerül előtérbe, s oda, ahol – mint mifelénk – a 83. könyvhét kapcsán az ünnep a jellemző. Bár ez sem felhőtlen, mert ma a könyvnek nehéz sorsa van, akkor is, ha sok könyv jelenik meg, ha a könyvheti sátrak között/előtt nyüzsög a tömeg (egyesek szerint tavaly óta nem olyan sokan, mint azelőtt), ha a lapok valóban megkülönböztetett figyelmet szentelnek a könyvnek… Ugyanakkor egyre drágább a könyv. Személyes megfigyelés alapján mondom: a leggyakrabban előforduló két könyvár, ha vékonyabb kiadványról van szó 2490, ha kissé testesebbről, akkor 3490 forint. Kevés? Sok? Inkább utóbbi. Kivált, ha az egyre növekvő létfenntartási kiadásokra gondolunk. S nem lehet nem erre gondolni. Kiadónak, olvasónak, sőt írónak egyaránt. Ettől függetlenül örülünk a könyv ünnepének (a botránynak nem!), örülünk – írók, kiadók és olvasók – annak, hogy néhány napra az érdeklődés középpontjába kerül az irodalom minden változata a tudományostól a kommerszig.
A június elejére időzített országos vásárnak többnyire vannak sztárkönyvei, amelyeket legtöbben veszik, melyek szerzőitől legtöbben kérnek dedikációt. Ezúttal, szerintem, ilyen kifejezetten kiemelhető könyvek nem voltak. Voltak ellenben írók és kötetek, akik és amelyek iránt nagyobb érdeklődés nyilvánult meg. Íme néhány név és cím, teljesen személyes válogatásban, melyben a sorrend nem értékrend is egyben: Parti Nagy Lajosnak az Élet és Irodalomban megjelenő magyar mesékből készült válogatása, a Fülkefor és vidéke. Spiró György cikkeit, esszéit, tanulmányait tartalmazó Magtára, illetve drámáinak új, sorrendben ötödik kötete, benne a majd fél évszázaddal ezelőtti első megjelenése óta mindig, sőt egyre aktuálisabb monstreszöveggel, a Békecsászárral és a szerző legújabb, őszre bemutatásra kerülő Príma környék komédiájával. A Párizsban élő kiváló kritikus Albert Pál (Sipos Gyula) magyar és világirodalmi tárgyú irodalmi, színházi és képzőművészeti kritikáit, esszéit tartalmazó, több mint 750 oldalas Alkalmak, 2 című könyve (az első Alkalmak 1998-ban jelent meg!), melyben négy, külön blokkba rendezett írás foglalkozik Nagy József színházával. Az évről évre érdektelenebb – mert, mint Az év esszéi, a Szép versek, Az év novellái igencsak zárt szemléletű válogatással készülnek – antológiák közül egy hihetetlenül izgalmas kiadvány, a kortárs közéleti verseket tartalmazó Édes hazám, melyet a politikai költészetről mostanság folytatott vita időszerűsít. És a sor, jóllehet nem lenne igazán hosszú, folytatható. E helyett azonban nézzük meg, mit kínáltak íróink és kiadóink.
Kezdjük a kiadókkal. Jelen voltak a közös vajdasági sátorban, ami dicséretes, a jelenlét is, a közös sátor is. Amiben különböztek az a kínálat jellege. Míg a zEtna sorozataival és házi szerzőivel (Bozsik, Szögi, Tóbiás) igyekezett magát és kiadói profilját észre vétetni, addig a Forum ezúttal is elsősorban egyes szerzőkre koncentrál, Jung Károlyra (kiváló magyar-délszláv folklórtanulmányait tartalmazó Ikerkönyvek 2.), Harkai Vass Évára (a magyar értekező irodalomban is jelentős vállalkozása: Kukorelly Endréről írt tanulmányok, kritikák kötete, a Szív és nők, igen és nem), Németh Istvánra (gyermeknovelláinak válogatása: Felhőnézők), a zentai VMMI pedig sorozatait hozta el, elsősorban a Délvidéki Soroló 3. köteteként kiadott Németh Ferenc-kötet, a Todor Manojlovićtyal foglalkozó az Ady vonzáskörében kelthet érdeklődést.
Ezúttal az eddiginél nagyobb figyelmet érdemelnek a magyarországi kiadóknál megjelent vajdasági írók kötetei. Ezek közül is elsősorban a Gion-életműsorozat záró, ötödik kötete, a naplókat, interjúkat és cikkeket, esszéket tartalmazó, provokatív című Véres patkányirtás idomított görényekkel, Végel László életműsorozatát indító, úti szövegekből szerkesztett, izgalmas, a kisebbségi lét hazátlansági traumáját tematizáló naplóregénye, a Bűnhődés, s talán Baráth Katalin harmadik krimije, az évekkel ezelőtt ugyancsak Kanizsán játszódó A fekete zongora folytatása A borostyán hárfája érdemel figyelmet.
Most kedvcsinálásként és magánemberi eligazításul ennyit, a későbbiekben egyikről-másikról úgyis részletesebben kell(ene), szeretnék írni.
Gerold László