Március 15-e van. Az a nemzeti ünnep, amely a történelem és az irodalom legszorosabb összefonódását példázza. Az irodalomnak nem kis szerepe volt a márciusi forradalom kitörésében, amit az is ékesen bizonyít, hogy három nagy nemzeti versünk közül az egyik, Petőfi Sándor Nemzeti dala, bár két nappal előbb keletkezett, egyértelműen 1848. március 15-ének verseként vonult be a köztudatba. Azt követően, hogy a költő több helyen is elszavalja, s ily módon a vers – ahogy Petőfi nevezte: „a magyar szabadság első lélekzete” – az utcára került, a Nemzeti dal megkezdte pesti és országos buzdító útját. S ettől kezdve a politika oly mértékbe sajátította ki Petőfi dalát, hogy az irodalmi diskurzus is elsősorban politikai gesztusként, s nem műalkotásként tárgyalja, holott versként is jelentős. Benne ugyanis, ahogy Márai Sándor írta, bár „hordóra készült”, nem a politikus szólal meg, „hanem a költő, aki alkalmi helyzetben a célszerű szavakkal is az örökkévalót mondja ki”. De hogy a Nemzeti dal poétikai megformáltság tekintetében is figyelmet érdemel, arról az irodalomtörténet egy-egy elemzést leszámítva hosszú ideig szinte tudomást sem vett.

S ma sem lényegesen más a helyzet.

Az alábbiakban e jeles nap alkalmából erről szeretnék írni.

Politikai célversként ismertté vált költemény sorsát, mivel az idők során a verset egykor detonáló gyúanyag ereje kialudt, sokáig a cím első felének jelzője – „nemzeti” – határozta meg.  Az iránta való érdeklődés lanyhult, s a Nemzeti dal ereklyévé vált, ahogy bármelyik személyes tárgy a költő fölöttébb gazdag kultuszán belül. Míg  nemzeti vers-csillagképünk másik két alkotása,  a  Hymnus és a Szózat iránt, igaz, nem poétikai értékeik folytán, határon belül és túl megnyilvánuló össznemzeti figyelem nyilvánul meg, éneklik, ha kell, ha nem, addig a triptichon harmadik darabját, a Nemzeti dalt, legjobb esetben iskolai ünnepségeken szavalják. Annak ellenére, hogy a nemzeti kánon részeként tartják számon,  csak elvétve sorolódik az esztétikai vagy a tágabb értelemben vett kulturális kánonba. S mi a helyzet az oktatási kánonnal? Van helye benne, s ha igen, milyen kritériumok alapján? Választ erre csak beható tankönyvi elemzés adhatna. Annyit  viszont e nélkül is tudni, hogy a jelenlegi magyarországi gimnáziumi tantervben nem szerepel a Nemzeti dal tanítása, ami önmagában is sokatmondó tény.

Hogy Petőfi talán legismertebb verse mégse került a feledés mélyére, az a politikára figyelő legújabb versírási gyakorlat érdeme, ami a Nemzeti dal újabb kisajátítását jelenti.

Egykor, nem sokkal a vers utcára kerülése után, megkezdődött a Nemzeti dal átírása, aminek hol találó, hol szégyenletesen alpári változatairól tudunk.  S ez a folyamat, amely során a vers címének vagy egyes kultikus szavainak, szókapcsolatainak (talpra magyar, hí a haza; itt az idő, most vagy soha; rabok leszünk vagy szabadok; esküszünk; sehonnai bitang ember; lemossuk a gyalázatot; hol sírjain domborulnak) felhasználásával történik, az utóbbi évek magyar politikai költészetében folytatódik. Ezenközben a vers ismert nyelvi fordulatainak hívószóként történő felhasználása igen sajátosan alakul. Ahelyett, hogy szövegek a Nemzeti dallal folytatnának párbeszédet, a Petőfi-versből kiemelt, átvett töredékek viszonyítási pontul szolgálnak annak érdekében, hogy az éppen időszerűnek érzett tematikát hitelessé tegyék. Szerepük, hogy mindenki által (fel)ismert hagyományként épüljenek be az új versbe, s ily módon biztosítsák ennek igazságtartalmát, szavahihetőségét. Ilyenformán, bár a Nemzeti dal afféle pretextus, de nem a magyar lírahagyomány újraértelmezésének, s nem is költészetünk változásának, alakulásának, a lírai retorika módosulásának (ön)ironikus felhangoktól sem mentes szándéka idézi fel, hanem a mindennapi életjelenségek visszásságaira való utalás igénye. A Nemzeti dalra történő hivatkozás napaink magyar közéleti költészetében poétikai  eszközökkel kifejezett politikai gesztus. Talán nem is át-, rá- vagy felülírásról, palimpszesztikus eljárásról, hanem berakás-technikáról kell beszélni. Miközben a költő versébe épít egy-egy analógidézetként átvett fordulatot, ami bennünk előhívódik, mint a Nemzeti dalból ismert töredék, az kizárólag az új közlendő szempontjából fontos.

Van, aki csak  kifordítja a címet: Lúdtalpra, magyar!, van, aki (Orbán Ottó), annak ellenére, hogy a címet kölcsönveszi, Petőfi lelkes retorikája helyett „keserűség és akasztófahumort súroló irónia” hangján szól, mert ezt találja illőnek a két forradalom (1848 és 1956) párhuzamának érzékeltetésére. Nemcsak hogy a két orosz beavatkozást közös nevezőre hozza, sokkal inkább, hogy Nagy Imre jól ismert mondatát, miszerint a „kormány a helyén van”, drámaian ekként pontosítsa: „jel nélküli tömegsírban, összedrótozott kézzel és lábbal, arccal lefelé fordítva, két méterre a föld alatt”. Más – Március-üzem c. versében  Zalán Tibor –, aki miután az ünnep elsilányításán kesereg, felpanaszolja a  hatalomnak a nemzettől való elidegenülését: „A felcicomázott téren néhány / nemzetiszínű rokker / márciusi mezben énekel, / zsebükben alvó boxer, / jön a rendőr megver – nem ver, / március van, nem október: / keblében dagad az ember. //  A kivénhedt beatnik / tesz róla, legyen piknik, / megzenésítve a nemzeti dal, / talpra magyar, kórus rivall, / a Nemzeti Múzeum előtt / fehér gyolcsingben lángol néhány / lenőtt homlokú hazafi. / Ekkora zajban nem lehet vallani. / Lehet vallani:  úgyse hallani. // Petőfit díszkordon védi /…/ hangszórókból ömlik a dús lé, / az ön-ünnep immár végleg a múlté. / Államérdek zárja el a Batthyány-mécsest / azoktól, akikben mécsek még legbelül égnek…”.  Megint más – a költő Erdős Virág –, aki  a Nemzeti dal derékba tört első sorával intonál („talpra magyar / hí a haza”), hogy több Petőfi- és Vörösmarty-vers töredéke után Petőfi utolsó versének címét  kettőzéssel hangsúlyossá zárva – „szörnyű idő / szörnyű idő”  – tegyen pontot Márciusi kesergőjére.

Talán ennyiből is kiderül, hogy a Nemzeti dal visszatért eredeti közegébe, amiben a magyar köztudat eleve helyezte – a politikába. Pontosan az történik a Nemzeti dallal, amit az opus legjobb kutatója, Kerényi Ferenc írt Petőfiről: a „páratlanul  és tartósan népszerű költő alakját egyre gyarapodó legendárium övezte és övezi mindmáig, életműve mindenkor ki volt és van téve az igen változatos indítékú  kisajátításoknak”.

Ünnep ide, nemzeti ünnep oda, úgy látszik, ez a sorsa a költőknek és a verseknek, legyenek azok akár Petőfik és/vagy nemzeti(ek) dalok.

Gerold László