A cím egyértelműen reklámszagú. Holott szándék szerint nem az. Bár lehetne. Mert az előadás, amelyről alább szó lesz, joggal megérdemli a reklámot. Félre kell verni azt a bizonyos nagyharangot: emberek menjetek színházban, igazi élményben lehet részetek.

A kettő, ami az Újvidéki Színházban egy előadássá szervesül, Beaumarchais két műve, A sevillai borbély és a Figaro házassága. Persze, mondaná a dráma- és operairodalomban valamelyest jártas olvasó, s mi ebben a különös, lévén hogy a szereplők eleve összekötik a két művet, s az egyik története a másikban folyatódik. És talán az sem mellékes, hogy mindkettőből népszerű operát írtak. Igen, de most mégis másról van szó.

Beaumarchais két vígjátékát nem a közös szereplők, s nem is a folytatólagos fabula köti össze, hanem az, hogy a rendezői koncepció szerint az előadás elsősorban a színházról szól. Mondhatnánk, s nem tévednénk, rendezői ars poetica, vallomás arról, hogy milyen legyen a színház, s mi a feladata. Régi, jól ismert, napjainkban is vissza-visszatérő dilemma, hogy a színház szórakoztasson vagy társadalmi, politikai kérdéseket vessen fel, mulattasson vagy gondolkodtasson. A kérdés nyílván megoldhatatlan. Erre az újvidéki előadás rendezője, Kokan Mladenović se vállalkozik. Arra viszont igen, hogy megmutassa, szerinte a színház nem hallgathat arról, ami a valóságban történik. Ennek érdekében az est első részében előadják A sevillai borbély operaváltozatát, a másodikban pedig a Figaró házassága alapján (dramaturg: Gyarmati Kata) egy véresen aktuális, mai társadalmi, politikai drámával szembesülünk. Előbb a műfaj követelményei szerinti mozgalmas vígoperát látunk, sok-sok remek, játékos ötlettel, majd brechti vitatkozó szándékkal és illúziót romboló elidegenítő eszközzel készült politikai előadásváltozat igyekszik felkelteni nézői aktivitásunkat. Ég és föld! Látszólag igen. Valóban mégsem. Mert míg az opera buffa előadására kényszerből, a város felszólítására kerül sor, jóllehet a társulat erre felkészületlen, de függő viszonyban lévén a hatalomtól, nem kockáztathatja a színház bezárását, vállalkozik rá, addig a társadalmi, politikai életben tapasztalt valóság kíméletlen feltárása belső kényszer eredménye.

A szórakoztató színházat a szünet után a gondolatébresztő színház váltja fel, ami bár kétségtelenül azt példázza, hogy Kokan Mladenović szerint az utóbbi fordítja felénk a színház igazi arcát, nem jelenti egyszersmind a vígopera nyújtotta szórakozásról való lemondást is. Annál is inkább, mert A sevillai borbély sem nélkülöz aktualizálásra ösztönző örök emberi, sőt társadalmi vonásokat. Igaz, nincs benne olyan hatásos gyúanyag, mint a Figaro házasságában, melyet, annak alapján, hogy a szolga legyőzte a grófot, a francia forradalom előhangjaként szokás aposztrofálni. Hivatkozik is erre az előadás Figarója (Balázs Áron), amikor a nagy finálé előtt összegez: „Ez a színdarab egykor elindított egy forradalmat. E miatt az előadás miatt egykor fejek hullottak. Ez a színház egykor megváltoztatta a világot”. Csakhogy az majd 225 évvel ezelőtt volt, s mi a helyzet most, amikor hasonlóképpen nagy változásokra lenne szükség, mert mindenhol és mindenben intrika és érdek van, gyűlölet és félelem uralkodik, nő a nyomor, mert olyan időket élünk, amikor a „hazugság a legnagyobb igazság”, amikor az „új morál, hogy nincs morál”, az „állam megindult a lejtőn”. S nem csak úgy általában, globálisan, hanem Szerbiában, ahol éppen tavasz van, de ezt mi nem érezzük. Nem csoda, ha az imént idézett gondolatot Figaro így fejezi be: „Én nem hiszek a változásban. Én nem hiszek a színházban. Én nem hiszek a világban”. Hiába hangzik fel ezt követően a kórus dala: „Várjuk a szebb napot / Várjuk a holnapot / Várjuk, hogy jobb legyen / Várjuk, hogy rend legyen” – amikor erre szinte nincs remény.

Kétségtelenül lesújtó, de őszinte szándékú előadás. És mert következetes rendezés, pontos dramaturgiai munka, kiváló egyéni színészi teljesítmények és példás csapatmunka, a zene ritmusa meg a mozdulatok között összhangot teremtő, kidolgozott gesztusrendszer, valamint a hatásos vizuális és auditív megoldások jellemzik – művészi élményt nyújtó, színházi gesztus, amit feltétlenül élvezhetnek azok is, akik a vígoperát kedvelik, amit a színészek – bár nem lévén operisták – invenciózus alkotókészséggel énekelnek, és azok is, akik a színpadról hangzó, lelkiismeretre apelláló egyenes beszéd hívei, amit az előadás színészei ugyancsak anyanyelvi szinten beszélnek.

Gerold László