A címet, talán felesleges is mondani, ki mástól, mint Shakespeare-től kölcsönöztem, ahogy illik, amikor az ember a színházi világról ír alkalmi jegyzetet. Az Ahogy tetszik vígjáték egyik szereplője, a „mélabúsan bölcselkedő, kiábrándult” Jaques mondja a darab második felvonásának hetedik színében elhangzó monológja kezdetén, majd – Szabó Lőrinc immár kultikus fordítása szerint – így folytatja: „És színész benne minden férfi és nő: / Fellép s lelép: mindenkit sok szerep vár / Életében…”. És rendületlenül játsszuk is ezeket a sors által ránk osztott szerepeket. Hol jól, hol nagyon rosszul. Mint a színészek a színházban, akik arra törekszenek, hogy hitelesek legyenek, épp olyanok, mint mi, akik a nézőtéren ülünk, vagy akik soha se voltunk színházban. Nem véletlen tehát a színház és élet összetartozására való hivatkozás kortól, műfajtól függetlenül. S az sem, hogy a színház kezdetektől fogva retteg attól, hogy ez a kapcsolat megszakad, s ennek következtében szükségtelenné, okafogyottá lesz. Meg is tesz mindent, hogy erre ne kerüljön sor, hogy a felé forduló figyelem ne lankadjon, sőt, éppen hogy fokozódjon.

Ennek az önfenn- és megtartó igyekezetnek egyik formája, alkalma a színházi világnap, amit évente március 27-én tartanak, amikor minden magára valamit is adó színházban felolvassák egy ismert vagy kevésbé színházi ember, rendező, színész, drámaíró üzenetét, melyben kiemeli a színház szerepének, helyének fontosságát, amit illik tudomásul venni és tisztelni.

Így van ez immár negyvenöt éve, azóta, hogy a neves francia színész-rendező Jean-Louis Barrault ötlete meghallgatásra talált.

Visszaszámolással arra is fény derül, hogy a gondolat szorosan kötődik 1968-hoz, a diáklázadás évéhez, amikor a fiatalok Európa szerte változásokat követeltek. És volt olyan város is, mint például Varsó, ahol éppen egy dráma, Miczkiewicz Ősök című műve előadásának betiltása nyomán vonultak az utcára a tiltakozó fiatalok. De általában a lázadók bázisai a színházak és az egyetemek voltak. Párizsban például éppen Barrault volt az, aki a város egyik legismertebb színházát, az általa igazgatott Odeon Színházat átengedte a lázadóknak. Volt is belőle baja. Közbelépett a rendőrség, szinte szétverte a színházat, Barrault pedig felfüggesztették állásából. Belgrádban nem színházban volt a lázadók központja, hanem a bölcsészkaron, ahol fontos szerepe volt a kor két nagy szerb színészének, Ljuba Tadićnak és Stevo Žigonnak, akik ismert forradalmi drámákból, például Büchner Danton halálából, valamint Szókratész Védőbeszédét idézve buzdították a fiatalokat. De idézhetnénk számos hasonló példát, melyekből látni, hogyan tud, ha az alkalom így hozza, összefonódni a színház és az élet, a művészet és a valóság.

És – kérdezhetnénk joggal – mi a helyzet ma, amikor az általános elégedetlenség hőfoka hasonlóképpen magas, és egyre magasabb?

Hol van most a színház? Hogy fonódik össze az élettel?

Színháza válogatja. Tény viszont, hogy mind a szerb, mind pedig a vajdasági magyar színházak érzik társadalmi szerepük fontosságát. Gondoljunk csak a Sterija Játékokon látott előadások kemény politikumára, amellyel az utóbbi két évtized politikai, társadalmi, emberi hibáit támadták, merészen. De említhetnénk a Kosztolányi Dezső Színház műsorából a Camus-regényből készült The Beach-et vagy a Passeport-trilógiát, továbbá az Újvidéki Színház előadásai közül a Marat/Sade-ot, illetve a legutóbbi bemutatót, az Opera ultimát. S természetesen nem utolsósorban a Belgrádban és Újvidéken színre vitt két Ðinđić-drámát. Ugyancsak a színház felelősségtudatára utal az egyre népszerűbb, verbatimnak nevezett forma, melynek lényege, hogy rendezők, színészek interjúkat készítenek, s ezek alapján előadásokat hoznak létre.

Mintha az történne, amit ugyancsak Shakespeare fogalmazott meg a drámák drámájaként aposztrofált Hamlet harmadik felvonásának második színében, ahol a címszereplő ekként magyarázza színészeknek, s rajtuk keresztül mindannyiunknak (Nádasdy Ádám maira hangolt fordításában) a színház feladatát: hogy „megmutassuk az erkölcsnek is a maga képét, a gyalázatnak is a maga arcát, az egész kornak, amelyben élünk, mintegy a testalkatát és körvonalait”.

Ennél fontosabb üzenet aligha létezik bármikor, kivált pedig színházi világnapon nem.

Gerold László