– Szia! – Köszön rám egy rég nem látott ismerős, talán barátom is. És azonnal hozzáteszi a szokásos kérdést: Hogy vagy?

– Szia. – Mondom visszafogottan. S hogy a kérdésre is válaszoljak, a szokásos kérdésre kiszűröm fogaim közül a szokásos választ: Kösz, jól.

– Mi van veled? – folytatja a kérdezősködést, ráérezve, hogy éppen nem lángol bennem a lelkesedés.

– Á, semmi – igyekszem elterelni a nem tolakodó, de nem is éppen kedvemre való érdeklődést. Hiába, ha a barátom, mégiscsak az, kitartóan kíváncsi. Nincs más választásom, belátom, okosabb, ha mondok valamit. De mit? Mást nem tudok, mint ami az utóbbi hetekben nagyon foglalkoztat.

– Tudod, mondom, lexikont írok, s ez köti le minden gondolatomat. Sok-sok adat, név, cím, dátum kavarog a fejemben. Lehet, hogy ez látszik rajtam.

– Lehet, mondja a barátom, majd gyorsan hozzáteszi: Te, és kinek kell ma egy lexikon? Tudod, folytatja, arra gondolok, hogy az interneten úgyis minden pillanatok alatt elérhető, gyorsabb is, olcsóbb is. Elég egy célirányos kattintás, és máris elénk ugrik a kívánt adat.

Igaz, gondolom, de azért mást mondok.

– Hát nekem, mondom nevetve, arra is számítva, hogy így talán szabadulok.

Holott tudom, hogy másról van szó. S máris belekezdek a magyarázatba.

– Csakhogy egy lexikon, mondom, több annál, amit a neten kapunk. Azt nem vitatom, hogy az adatbázis, amit egy behatárolt területet, kort, időt, szakot feldolgozó lexikon tartalmazhat, messzemenően szűkebb, mint bármelyik népszerű Google s a hozzá hasonlók. Ugyanakkor azonban egy kötetet lapozgatva felfedezhetünk olyan összefüggéseket, folyamatokat, rendszereket, amilyeneket a mindentudó technika talán mégsem nyújthat. Még valami: amikor az imént nagy gyorsan azt mondtam, hát nekem van szükségem lexikonra, akkor tréfával akartam elütni a komoly és semmiképpen sem indokolatlan kérdést. De mint minden tréfában, ebben is van némi igazság. Nevezetesen, hogy lexikonra nekem is, de másnak is, azért is szükség van, mert belőle nem csak egy-egy adatot tudhatunk meg. S ez azért fontos, mert egyre inkább nyilvánvaló, hogy az új nemzedékek, ezt tapasztaltam tanárként, szerkesztőként, s most már olvasóként is, megengedhetetlenül keveset tudnak a múltról. Sokkal kevesebbet, mint illene, s mint szükséges lenne. Nem a múlt, a jelen miatt, magunk miatt. Mintha az az elv hódítana: nem tudni, keresni kell tudni. Mintha átfogó tudás helyett csak egy-egy adat érdekelné őket. Vizsgákat tesznek le, diplomáznak anélkül, hogy a történeti előzményeket ismernék. Ha irodalomról beszélünk, lévén hogy irodalmi lexikon okán alakult ki ez a párbeszéd, elgondolkodtató (hogy szerényen fogalmazzak), a tények szintjén milyen kevéssé ismerik nem a múlt századok, hanem az elmúlt évtizedek irodalmát, műveket, neveket, folyóiratokat, eseményeket, sőt irányzatokat. Ettől függetlenül előmenetelük zavartalan, tanulmányokat, kritikákat, esszéket írnak, tudományos fokozatokat szereznek, anélkül, hogy amivel éppen foglalkoznak, azt tágabb (történeti) kontextusban látnák. Az embernek gyakran az az érzése, manapság sokan azt hiszik, minden velük kezdődik. Olyan tudományágak, mint irodalomtörténet, ne adj’ isten, már-már akár szitokszónak vélt filológia, ma már démodé lettek, holott minden újnak a régi ismerete az alapja, ahogy ezt a régi mondás is vallja (latinul nem idézem, úgyse értenék). És ebben, gondolom, a lexikon nagy segítségünkre lehet.

– Lehet, mondta, mintegy monológom utolsó szavát visszhangozva a barátom, majd elgondolkodom rajta, tette hozzá, és szinte köszönés nélkül elsietett.

Kár, szerettem volna még mást is mondani. Például azt, hogy magam is mennyi újat tudok meg, miközben a vajdasági magyar irodalom szócikkeit fércelgetem, holott azt véltem, meglehetősen jártas vagyok ebben a témában. Meg azt is megemlítettem volna, hogy amiről beszéltem, az nem lokális, hanem nagyon is általános jelenség, nincs se nyelvhez, se tudományághoz, se városhoz, se semmilyen intézményhez kötve.

De van.

Gerold László