Újból musicalt játszanak az Újvidéki Színházban. Most a Leonard Bernstein zenéje által világhírűvé vált Shakespeare-átirat, a Rómeó és Júlia alapján készült West Side Storyt. S ezzel új produkcióval bővült az immár több éve a színház műsorprofiljának egyik meghatározó, nagy népszerűséget elért vonulatát jelentő műfajcsalád. Sikerét, bár színházi minőségét tekintve nem éri el az eddigi csúcsot jelentő Chicagót, nem nehéz megjósolni. De ettől függetlenül mindenképpen jó, hogy műsorra került, elsősorban talán azért, mert így alkalom adódik néhány fiatal színésznemzedék számára, hogy belülről, alkotóként megismerkedjen ezzel a szórakoztató és a „komoly” színház között álló műfajjal, amely talán a modern népszínház változatának is tekinthető. Olyképpen, ahogy egykor az operett volt az ún. polgári középosztály számára, azzal a különbséggel, hogy a musical, ha nem is kizárólag, de – nyílván a zene alapján – zömmel a fiatalok körében számíthat érdeklődésre. A West Side Story esetében ezt az érdeklődést növelheti, hogy a történet fiatalokról szól, s tárgya – a másság elfogadása, tolerálása – ma különösképpen időszerű.

Jó lenne, illene kritikát írni a mostani bemutatóról. Nem teszem, ahogy – kellő zenei jártasság és felkészültség híján – az eddigi musicalekről sem írtam. Egy vonatkozásban azonban érdekel, sőt izgat a rendezőként Nagy Viktor jegyezte előadás. Ez a konfliktus, ami a Shakespeare-drámabeli Capulet és Montague család közötti viszályt a huszadik század közepén a magukat igazi amerikaiknak tartott Rakéták és a Puerto Ricó-i bevándoroltak, a Cápák közötti ugyancsak tragikusan végződő változatként nyert időszerűséget. S amely, sajnos, nemhogy feloldódott vagy megszűnt volna, hanem – égtájtól függetlenül – tovább él és egyre nagyobb méreteket ölt. És ez alól, fájdalom, a mi világunk és a mi időnk se kivétel. Sőt!

Visszatérve az előadásra: óhatatlanul is szót kér bennem a kíváncsiság – az előadásban ez a konfliktus konkretizálódik-e, amire, amint ezt a napi hírek tanúsítják, lenne ok, nem is kevés. Vannak-e olyan hangsúlyai az újvidéki West Side Storynak, amelyek – ha nem direkt módon – legalább utalásként jeleznék a mára s az ittre vonatkozó szándékot? Nincsenek. Magam nem fedeztem fel olyan mozzanato(ka)t, amely(ek) ilyen megfontolásból vezérelve átjött(ek) volna a nézőteret és a színpadot elválasztó rámpán. Hogy ez jó vagy nem – nem tudom. Erre akkor tudnék válaszolni, ha próbálkoztak volna vele. Így csak találgatni lehetne, aminek igazán semmi értelme sincs, kivált az előadás megítélése szempontjából, mivel – ahogy mondani szokták – nem jellemző.

Van azonban egy részlet, amely mindenképpen figyelmet érdemel. Az a nő, aki ott vackol a színpad egy szegletében. Idegen test az egymásnak feszülő két tábor világában. Ugyanakkor azonban, mert állandóan jelen van, s ezért lehetetlen nem tudomást venni róla, olyan, mint az a bizonyos puska, melynek – ahogy Csehovtól tudjuk –, ha ott lóg a falon, előbb-utóbb el kell sülnie, különben miért lenne ott. Bevallom, a két tábor elkerülhetetlen és elkerülhetetlenül tragikusan végződő összecsapásánál (nem feledjük: a West Side Story a Rómeó és Júlia alapján készült!) jobban foglalkoztatott, hogy a színlapon Hajléktalan nőként feltűntetett néma szereplő (Krizsán Szilvia), mikor kap olyan feladatot, s ez mi lesz, amely jelenlétét indokolja. Az nem volt kétséges, hogy ennek be kell következnie. Akkor is, ha szervesen nem tartozik bele a rendezéssel felérő kemény koreográfiát működtető Gyenes Ildikó irányította előadásba, amely az együttes által, mint eddig mindig, csodálatos fegyelemmel szédületes tempót diktálva tombol, s amelyben a féktelenséggel szembeni lírai ellenpont Kőrösi István és Szilágyi Ágota kiváló szerelmi kettőse. Hogy ez a darabban eredetileg nem szereplő nő üzenetet hordoz, ahogy várható is volt, az előadás végén valóban kiderül. Mielőtt a gyilkosságsorozat a szereplők teljes kölcsönös kiirtásával végződne, odalép a bosszúból éppen ölni készülő szereplőhöz, s mint gyerek kezéből az oda nem illó, bajt okozó szerszámot, hidegvérrel elveszi tőle a pisztolyt, utalva így arra, hogy legyen eszük, álljanak le, ne tetézzék a bajt, amiből mindenkinek bőven jutott.

Okos, megszívelendő gesztus.

Nekem erről szól ez az előadás az Újvidéki Színházban.

Gerold László