Bár a múlt heti jegyzetemben, igaz, csak zárójelben, azt ígértem, hogy most, miután akkor Kovács Frigyesről írtam, a békéscsabai Jókai Színház Lear király-előadásáról fog szólni a Portéka soros száma, mégsem így lesz, illetve csak részben lesz így. Az alábbi sorok valóban a csabaiak előadásáról szólnak, de kritika helyett egy sajátos élmény kapcsán kerül erre sor.

Ez a kivételes élmény színházi is, mert ott volt benne részem, de műszaki is, mert inkább a technika nyújtotta, nem független attól, ami a színpadon zajlott, ahol, amint említettem, Shakespeare Lear királyát adták.

Ennek a hol lélektani, hol politikai drámának értelmezett műnek színpadra állítása több szempontból is fogas kérdést jelent(het). Például, hogy jól kiosztható-e a címszereppel szinte egyenlő további hat-nyolc szerep (Csabán ez csak részben – Jancsik Ferenc hétköznapian bölcs Bolondja, Katkó Ferenc férji mellőzöttséget józanságra váltó Alban hercege és a nővérek között legtöbb drámai erőt mutató Dobó Kata Reganja esetében – sikerült), illetve, hogy sikerül a dráma leghangsúlyosabb jeleneteit megoldani.

Tartalmilag problémás lehet a kezdet, amikor Lear közli, hogy birodalmát felosztja három lánya között, amit – bár kétségtelenül mesei indításra hajaz – nem okos meseszerűen intonálni, lévén hogy a történet vége tragédia, ami mégsem éppen mesébe illő. Technikailag pedig talán a dráma csúcsának tekinthető viharjelenet az, amit egyszerűen nem szabad elszúrni, mert ha ez történik, annak az egész előadás fogja látni a kárát. De említhetnénk a megalázott Gloster gróf becketti némajátékra hajazó öngyilkossági kísérletét is, ami Csabán, mivel nélkülözi a szükséges tragikomikumot, eléggé esetlenre sikeredett.

Nos, a három kulcsjelenet közül az angol vendégrendező, Chris Rolls, kettőt példásan oldott meg.

Azzal, hogy a kezdő jelentben Lear egy ultramodern, csillogó szónoki emelvényhez lépve közli országfelosztási elhatározását, s a jelenlevő férfiak zömmel napjaink politikusaira jellemző öltözéket viselnek, illetve, hogy a két herceg, amikor megköszöni a királyi ajándékot és kezet fog Learrel, akkor, ahogy a tévében látjuk, széles mosollyal néz bele a kamerába, ahogy a mai politikai világban szokás. S ezzel nemcsak kiiktatódik a meseszerű indítás, hanem a komikusan sztereotip fotózással a rendezés mintegy előrejelzi a hercegek/politikusok későbbi galád viselkedését is.

Az igazi találat azonban az előadás vihar jelenete. Erre, amint tudjuk, akkor kerül sor, amikor két lánya által földig alázott Lear ádáz viharban jutva szeretné – saját erejét bizonyítandó – legyőzni a nálánál erősebb, féktelenül tomboló természetet. Azonban a dobhártyát hasogató mennydörgés, a tomboló szél és az átláthatatlan függönyként alázúduló víztömeg képezte vihar Lear számára, amellett, hogy félelmetes ellenfél, saját belső, lelki háborgásának is jelképe; arra utal, hogy önmagát is le kell győznie.

Két vihar dúl, az egyik a természetben a másik az emberben Az hangeffektus kérdése, ez viszont a lélek háborgása. A jelenet akkor jó, ha a kettőt egyszerre s együtt érezzük. Ha a természetben tomboló vihart az emberben dúló lelki viharként éljük át. A csabai előadásban ezt érezzük. Láttam jó néhány Lear-előadást, de soha ilyen színházi vihart nem éltem át. Bevallom, féltem. Ahogy 1938-ban félhettek a londoniak, amikor Orson Welles Támadás a Marsról című pánikkeltő hangjátékát sugározta a rádió, s a lakosság fejvesztetten rohant az utcára. Azt hittem összedől a színház, ránk omlik a mennyezet, bedőlnek a falak, s ezt az érzést fokozta, hogy valahol a színpad mélyén, de tőlünk mégsem távol ott áll egy ember, aki minden erejét megfeszítve talpon akar maradni, de tehetetlen. Legyőzi a technika képében megjelenő természet, amely bennünket nézőket is lebénít. Holott csak annyi történik, hogy színházban még nem hallható hangzástechnikai eljárást alkalmaznak, amely – ahogy a színlap tájékoztat – „nem két dimenzióban közvetíti a különböző hanghatásokat, hanem három síkban”. S teszi ezt bődületes hangerővel, amihez tökéletes hátteret nyújt a vendég Sean Crowley tervezte vasszerkezetekből álló, a mai ipari világot aposztrofáló, a jelmezekkel szinkronban levő monumentális díszlet.

Ha Kovács Frigyes címszerepben nyújtott alakítása mellett valamiért emlékezetes marad a csabai Lear-előadás, akkor ez a kivételes erővel ránk törő, akár színháztörténetinek is nevezhető vihar(jelenet), amely intenzitása mellett az ember és a technika összetartozását és küzdelmét egyaránt, színházi tettként példázza.

Gerold László