Minap, miközben arra vártam, hogy zöldre váltson a szemafor, akaratlanul is fültanúja voltam a következő beszélgetésrészletnek:

– Képzelje, azt telefonálta Zsuzsi, aki hetente egyszer eljár hozzám takarítani, hogy ezúttal nem hétfőn jönne, ahogy szokott, hanem kedden, mert – ahogy mondta – vasárnap pünkösd lesz, hétfő pedig pünkösd első napja, s ez valamikor olyan szép ünnep volt, amit ő most is szeretne megünnepelni.

– Hogy a beszélgetés miként folytatódott, nem tudom, a szemafor váltott, továbbsiettem, míg a két idős hölgy araszolgatva haladt, s nyílván folytatta az általam is hallott beszélgetést, ami kapcsán azóta is gyakran felmerül bennem: ünnep-e még pünkösd, illetve tudunk-e ünnepelni úgy, mint egykor szüleink vagy a náluknál is idősebbek tették?

A pünkösd kétségtelenül elsősorban vallási ünnep, ahogy a Bibliai kislexikonból tudjuk, a „keresztények a Szentlélek eljövetelét ünneplik” pünkösdkor, ami eredetileg „aratási hálaadóünnep volt”. Ahogy Penavin Olga tanárnő Népi kalendáriumában olvashatjuk, a pünkösd a „régmúltban gyökerező, változó idejű, mágikus célzatú, nászt, termékenységet, tavaszt köszöntő ünnep”, amely „Mivel a virágok, fák, rózsák megújhodásának, virágzásának ünnepe, már kora hajnalban a ház kerítésének lécei közé, az ablakba zöld ágakat, virágokat, bodzavirágot, pünkösdi rózsát, jázmint tűznek mindenfele, mert ha nem teszik, belecsap a villám a házba”. Erre utal a neves szegedi néprajztudós, Bálint Sándor sommás megállapítása is, amint ez Jung Károly Régiek kalendáriuma című könyvében áll: „a magyarság igazi tavaszi ünnepe a piros pünkösd napja”. Pünkösd ilyen vallási, illetve népi előzmények nyomán kap helyet a költészetben is. Többek között Kosztolányi Dezső egyik versében, melyben a vallási és a népi hagyományt egyesítő költő szerint a pünkösdkor az élet „új erőbe forrva” jelenik meg, „leng a kalász, vérszínű rózsa lángol, / leszáll a boldogság a másvilágból”.

Van, pontosabban lenne okunk ünnepelni. Szerény ismereteim szerint azonban ezt nem tesszük. Miért? Nincs rá időnk? Mert egymás sarkába lépnek a különböző vallási, állami ünnepek, a figyelmünkre számító, naponta fennen hirdetett mindenféle világnapok? Vagy csak arról lenne szó, hogy belefásultunk reménytelen sorsunkba, s már aligha hiszünk az ünnep(ek) sugallta csodá(k)ban? Tudjuk, rajtunk már a csoda se segít.

Nem vitatnám, de a pünkösd mégis más. Nem kell kifejezetten vallásosnak lenni ahhoz, hogy számunkra ünnep legyen, ahogy volt régebben, amikor megadták a módját. Jut eszembe, apám sose felejtett el pünkösdi piros rózsát venni anyámnak.

Ne feledkezzünk meg róla: pünkösd az újrakezdés, s ilyetén a remény napja – ünnepe. Erre utal a pünkösd jelzője: a piros is. S mint ilyen nem csak egy a sok ünnep közül, hanem az a nap, amely minden bajunk, gondunk ellenére arra emlékeztethet bennünket, hogy talán akkor is van remény, amikor azt hisszük, minden elveszett, minden hiábavaló.

S ha valamire mostanság itt szükségünk van, az a remény, amiről – ahogy a vallási és a népi hagyomány egyaránt őrzi és utal rá – sohasem lenne szabad lemondani, akkor sem, ha szinte semmi esélyünk sincs arra, hogy valóság legyen.

Ahogy a német mondaná, akinek jócskán volt erre oka: man probiert

Gerold László