Ez nem az én humorom – mondta a nézőtérről kifelé mellém sodródott ismerősöm, különben régi színházbarát, aki minden előadásra a legkisebb előítélet nélkül ül be, mert szereti a színházat, és ért is hozzá, sőt, mindig igen határozott véleménye van, amit – ha nem is osztjuk – feltétlenül tisztelni kell. Miközben rábólintok, magam is így vélekedek. Igen, én sem komálom az efféle oktalan túlspannoltságot, amit a Népszínház Übü király-előadása prezentál, Csakhogy, míg az ismerősöm hazamegy, esetleg útközben megiszik egy pohár sört, s ezzel máris elfelejti a látottakat, addig, bár a sört magam sem hagyom ki, rám a referens ezúttal cseppet sem kellemes feladata várt.

Valóban nem a referens dolga, hogy dráma- és színháztörténetileg tájékoztassa olvasóit, most mégis ezt kell tenni, annak érdekében, hogy kifejthesse véleményét a szabadkai előadásról.

Alfred Jarry 1896-ban bemutatott Übü király, vagy A lengyelek című színpadi műve tanárcsúfoló diáktréfáként íródott, de a színház idővel felfedezte a benne levő politikumot, majd jó ötven évvel későbbi drámaírás, Ionesco és társai meg követői az abszurd dráma előfutárát látták Jarryban. Mindkét mozzanat növelte a mű iránti érdeklődést. Előadásai hol a nonszensz dramaturgiai alkalmazásának jogosságára utalnak, hol pedig a főszereplő és neje, Übü mama gátlástalan hatalomvágyából következő emberi/politikusi erkölcstelenségére hívják fel az aktuális közönség figyelmét, ami a darab műsorra tűzésének gyakoribb oka. Ahogy a mű egyik magyarországi előadásáról szóló kritikában áll: az Übü királyt „Csak akkor szabad elővenni, ha dühösek vagyunk a világra, és ki akarjuk gúnyolni”. De nem úgy általában, bár ez sem mellőzhető szempont, hanem nagyon is helyhez és időhöz földelve, ha nem így történik, az előadás, legyen szakmailag bármilyen kiváló is, öncélú artisztikummá válik, s célját tévesztett lesz.

Szabadkán pontosan ez történt. Tény, hogy Übü papa és mama pofátlan harácsolása, gátlástalanul elkövetett gyilkosságszériái önmagukban is elborzasztják az embert, de ahhoz, hogy az adott pillanatban és környezetben igazi hatása legyen, ahogy egy kritikus fogalmazott, „ki kell választani azt, ami bennünket érdekel”. Ez hiányzik a szabadkaiak Übü királyából, holott a mindennapi életből tudjuk, itt és most, sajnos, igen sok galádság történik. Azt nem lehet elvitatni, hogy a magyarországi vendégrendező, Dömötör András a vetítéstől, a bábfigurák bevetésén át a modern technika alkalmazásáig minden lehető eszközt felhasznál, s ennek köszönve dinamikus, több kiváló jelenettel tarkított előadást hoz létre. Ugyanakkor viszont megengedi a funkció nélküli alpári gesztusok tobzódását, ami a legnagyobb jó szándékkal nem minősíthető humorosnak, ahogy az önmagából kivetkőzött világ ábrázolásának se a legszerencsésebb módja az esztelen rohangászás, ordítozás, testrészek rözögtetése. Igaz, hogy Übü papa és mama kedvelt szava a szar, ami az első elhangzó szó is a darabban, de ne feledjük, hogy Jékely Zoltánnak a francia eredetihez hű fordításában ez a csúnya szó „szahar”-rá módosul (a szerb fordításban egy m betűvel módosítva gomnarija lesz!), ami a ronda valósággal szemben bizonyos fölényt, felülemelkedettséget jelző játékosságra is mutat. Nos, az itteni politikai, emberi, társadalmi körülményekre való lokális übüség mellőzése mellett (ezt itt nem helyettesíthetik a magyarországi utalások!), az irónia (NB. tanárparódiáként íródott!) ugyancsak nélkülözhetetlen működtetése a legszembetűnőbb hiány. Elsősorban talán ezzel magyarázható, hogy a színészek sem érzik igazán, mi is a dolguk. Van, aki – mint Übü papaként Pálfi Ervin – állhatatosan keresi, mi lenne a dolga, de a mindig kiváló színész ezúttal megelégszik pocakrezegtető, seggmutogató külsőségekkel, s van, aki – mint Übü mamaként Pesitz Mónika – csak ripacskodik. Csupán Kalmár Zsuzsa és Szilágyi Nándor formál rövid időre szerepet. Az egész előadás legjobb jelenete az, melyben a zseniálisan komédiázó Vicei Natália Sztálinra vett Elek cárja okítja Merkelt és Obamát, csakhogy ez az alaptörténethez nem éppen szorosan kötődő betét, s mint ilyen inkább csak az elmulasztott lehetőségeket példázza,

Mindenképpen jó elképzelés az Übü királyt színre vinni a mai tébolyult és erkölcstelen világban, s ez beleillik napjainkban trendi politikai színházi vonulatában, de nem így, ahogy most Szabadkán megesett.

Gerold László