Hétfőn kiosztották a díjakat és ezzel véget ért Újvidéken az idei Sterija Játékok. Az a színházi szemle, amelyet követően immár 58 esztendeje megtudtuk, évről évre melyik színházban készült jugoszláv szerző műve alapján a legjobb előadás, ez kiknek az érdeme, illetve a zsűri véleménye szerint, ki írta az előző évadban színre vitt legjobb drámát. Jó elgondolás, nemes vetélkedő volt, amely az egykori Jugoszlávia színházi közvéleményét lázba hozta. Aztán némileg változott a helyzet. Előbb az ország ment össze, ezt követően pedig az országos fesztivál is szerényebb lett. Néhány nagy város (Ljubljana, Zágráb, Szarajevó, Szkopje, Maribor stb.) színházai – más–más országhoz tartozván – természetszerűen távol maradtak. Később ez is változott, részvételük ismét lehetővé vált. Ezzel azonban az egykori helyzet nem tért vissza. A Sterija Játékok elsősorban a szerbiai színházak szemléjeként funkcionál, jóllehet a szabályzat lehetővé teszi mind az utódállamok, mind külföldi színházak meghívását. Az előbbiek a Nemzeti dráma és színjátszás, az utóbbiak pedig a Körök névre keresztelt nemzetközi műsorban vehetnek részt, azzal, hogy a díjazásban mindenki érdekelt lehet. Bár a felosztás világos, némileg zavaró a szám szerint több előadást tartalmazó program elnevezésében a nemzeti jelző, ami nem zárja ki a nemzetiségi nyelveken írt drámákat és játszott előadásokat, de egy több nemzetiségű országban megtévesztő lehet. S ez nem azért jutott eszembe, mert az idei szemlén egyetlen magyar színház sem kapott vízumot, holott a látottak alapján az Újvidéki Színház Opera ultima című kiváló előadásának legalább a Körökben mindenképpen helye lett volna.

De ne ezzel, inkább azzal foglalkozzunk, amit láttunk.

Mindenekelőtt azt tapasztaltuk, hogy az idei műsor messze-messze elmaradt az előbbi kétévitől. Akkor igen határozott politika irányultság jellemezte a műsort, most viszont semmilyen összefoglaló tendencia nem volt. Nagy összevisszaság volt tapasztalható. Persze lehet, hogy az évad szerbiai színházi műsora ilyen, nem volt benne jellegzetesen irányvétel. A politikai jelleg kifulladt, s nem lépett helyébe más egyértelműen domináns törekvés. Ami normális is. Az viszont már kevésbé elfogadható, hogy a szelektor, Igor Bojović drámaíró egyetlen kiugró előadást sem talált, pedig hetven előadást nézett meg. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Akkor sem, ha a szerbiai színházi élet netán válságban van, ami szintén érthető. Nem biztos, hogy igazam van, de nem hiszem, hogy messze lennék az igazságtól, ha a szemle mélypontját jelentő válogatás egyik okát a szelektori szemléletben vélem felfedezni.

Aki figyelmesen elolvassa Bojović előadásonkénti indoklásait, láthatja, hogy ezek bizony nélkülözik a szakmaiság elemi kritériumait. Siniša Kovačević Vírus című művének jereváni előadásában azt találja sajátos értéknek, hogy az orvosok az örmény szerzetesek fehér csuklyás viseletében jelennek meg, illetve hogy a legismertebb rendezőjük új olvasatát nyújtja a műnek, de hogy ez miben nyilvánul meg s miért jelentős, azt nem közli. (Az előadás hótt unalmas!) Nušić egyik legismertebb komédiáját, a Miniszterné őnagyságát azért hívta meg, mert Zágrábban e-ző nyelvjárásban játsszák, a je-ző változat viszont feliratozva jelenik meg, illetve mert a jelenetek a filmekben tapasztalt gyors váltásban követik egymást, s ezt a közönség nagy tetszéssel fogadja. (A filmes technika nem újdonság, a Feydeau-ra vett kergetőzésnek pedig a darab ma nagyon aktuális szatirikus jellege látja a kárát!) A Konstantin császárról írt életrajzi drámáról megtudjuk, hogy nem színházi jellegű körülményekből fakadó vita kísérte, illetve, hogy képzőművészileg érdekesen tervezett s a szerb színjátszás újabb kori történetének egyik legnagyobb projektje. (Arról viszont hallgat, hogy a császár életrajza miféle mai áthallásokat nyújt, különben mi értelme lett volna megírni, illetve miben rejlik az – egyébiránt korrekt, de semmiben sem rendkívüli – előadás korszakos jelentősége!) Nem valószínű, hogy különös érdem lenne, hogy a Thomas Mannról készült életrajzi történet meséje egyszerű és elfogadható, s hogy a nehéz témát a rendező a jó ízlést határát sosem átlépő humorral fűszerezi. Az újonnan alakult lazarevaci színház előadásának erénye, miszerint a rendező érdekesen vitte színre, minden csak nem elfogadható magyarázat, kivált, ha az előadás egyértelműen amatőr szintű. A hatórás újvidéki Sirály sem azért jelentős, mert minden részlete önálló egész, s ilyetén külön előadás is lehetne, amely a nézőkben ellentétes reakciókat válthatna ki. A szelektor csupán két esetben hivatkozik szakmai szempontokra. Amikor az Othello esetében a rendezés visszafogottságát említi, illetve amikor a Sremac-regényből írt musicalt kivételesen jó dramaturgiai és zenei munka eredményeként dicsér. S ezzel mintegy eleve igazolta is a zsűrit, mely legtöbb díjat a Kokan Mladenović rendezte Zona Zanfirovának ítélte oda.

Hogy az idei Sterija Játékok azért sikeredett-e a kívántnál gyengébbre, mert ilyen volt a kínálat (nem valószínű!), vagy mert a szelektor hibázott (ez aligha vitatható), illetve mert ez az intézményben történt személyi változásokkal függne össze (nem kizárt!), arra a választ a következő évi szemle lesz hivatott megadni.

Gerold László