Magamra ismerve olvasom kedvenc naplóíróm, Tőzsér Árpád, a neves pozsonyi egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész, szerkesztő, műfordító, röviden – mint minden kisebbségi kultúrában, így itt nálunk Vajdaságban is szükségszerűen létező – irodalmi mindenes, a Híd egyik utóbbi számában megjelent szövegében: „Amilyen mértékben öregszünk (…), olyan mértékben válunk függelékévé a könyveinknek”. Stimmt. De nincs ezen, mit csodálkozni. Természetes. Kivált ott, ahol a könyv (s itt természetesen legalább ezer és több kötetes könyvtárra kell gondolni!) nem vendég, hanem teljes jogú és értékű családtag. Sőt ennél is több, lelkünk és testünk része. Lelkünké, mert szellemi társ, „aki” nélkül nem létez(het)ünk. Testünk része, mert fizikai munkát jelent hazacipelése, asztalra, polcra helyezése, levétele, visszatevése… S ha történetesen kicsi a lakás, vagy sok a könyv, akkor minden új szerzemény helyének megtalálása rendre gondot okoz. Nem szólva az olyan esetekről, mint amilyen a Könyvhét, amikor nagy-nagy körültekintő szelektálás után is minimum tíznél több új könyvet kell(ene) elhelyezni a különben is tömött polcokra.

Ilyenkor merül fel az emberben a gondolat: kell ez? Aztán kiderül: kell. Mert munka közben pont arra lenne szükség, ami nincs meg. S akkor megáll a tudomány. Mi következik ebből? Az, hogy nincs értelme gondolkodni, töprengeni: bővíteni kell a nagycsaládot, bármennyire is felelőtlenségnek látszik. Mert olyan nincs, hogy az új könyveknek ne legyen hely. Előbb asztalon, széken, netán földön, aztán a polcon. S nem is akárhol, pont és csakis ott, ahol eleve helyük van. Igaz, mielőtt erre sor kerülne, komoly terepszemlét kell folytatni. Ennek is megvan a dramaturgiája és a szépsége is. Mielőtt jóleső érzéssel megtaláljuk egy-egy új szerzemény helyét, eltéblábolunk a polcok előtt. Mi legyen Esterházy Péter új, Egyszerű történet című könyvével, ha polcra szorítása közel sem olyan egyszerű, ahogy a regény címe alapján gondolnánk, lévén hogy a komplett életművet tartalmazó E. P.-sor telített. De semmivel könnyebb a helyzet a Koltai Tamás-sorral, holott ötven év kritikusi opusát áttekintő válogatás (Zsöllyerablét) másik sorba nem tehető, csak ide, a többi K.T.-kötethez. Hasonló gondok adódnak Végel László új, a nagy sikerű Bűnhődést folytató könyvével (Neoplanta, avagy az Ígéret Földje). Másféle dilemmát jelent Tóth Krisztina (Akvárium) és Borbély Szilárd regénye (Nincstelenek), illetve Margócsy István 19. és 20. századi tárgyú tanulmánykötete („…a férfikor nyarában…”) helyének megtalálása. A két regény az új magyar prózát tartalmazó vagy az írók többi, régebbi könyve közé kerüljön? Margócsy kötetét a szerző előbbi munkái közé vagy inkább a duplasornyi Petőfi-polcra szuszakoljam-e? Tompa Andrea, a kiváló színikritikus (mikor lesz ilyen tárgyú könyve?) második regényét (Fejtől s lábtól) vajon a mai magyar regények közé tegyem vagy az erdélyiek sorába?

Megannyi fogas kérdés annak, aki számára könyv olyan családtag, „akiről” tudni kell, tudni akarjuk, hol van. Mert a könyvtár akkor él igazán, amikor a tulajdonos mindig pontosan tudja, akkor is, ha álmából felkeltik, melyik kötet hol található. Legyen az tárgya szerint 19. vagy 20. századi szépirodalom vagy tanulmánykötet, magyar vagy világirodalmi drámakönyv, színháztörténet vagy színikritika.

Netán éppen hazai, vajdasági kiadvány. Mint a helyi írók (Nagy Abonyi Árpád, Beszédes István, Szegedi Szabó Béla stb.) számára megjelenési lehetőséget nyújtó (ezt egy-egy magyarországi szerző – most Ladányi István, Mikola Gyöngyi – idevonatkozó kötetével bővítő), városi kiadóként is aposztrofálható zEtna új sorozata, vagy a népszínházi mintára akárha népkiadónak tekinthető Forum Kiadó kötetei, köztük is elsősorban Tolnai Ottó képzőművészeti írásokat tartalmazó Kalapdoboza vagy Ózer Ágnes Újvidék múltjáról írt szép és tartalmas esszé/tanulmány kötete (nem monográfia, ahogy a tévében hallottuk!), a Volt egyszer egy Újvidék, amelynek olyan helyet kellene találni, hogy mindenki számára, aki a lakásba jön, szembetűnő legyen.

Ahány könyv, annyi gond! S ahogy Tőzsér észrevételezte: korunk előrehaladtával egyre inkább függőségi viszonyba kerülünk könyveinkkel, éppen úgy, ahogy családunk tagjaival.

Nyilván ez a dolgok rendje. Fogadjuk el.

Gerold László