Elcsodálkozott pelenka

Mindenkinek megvan a maga zaja.
A tanulságot több esetben is alkalmam volt leszűrni. Először egy rendkívül hosszú és elcsigázó út során Pécs felé, amikor az autópálya mellett elhúzó facsoportok, mezők látványát megunva figyelmem visszazökkent az utastársaimra, másodszor pedig most, amikor a kerti szék melletti asztalra kikészítve a kávét (fekete, forró, tejjel, cukor nélkül), újságot, könyvet (Bodor Ádám: Verhovina madarai, hogy ebbe is beavassam az Olvasót) a szomszédot hallgatom ki.
Nem tudom, felfigyeltek-e rá, hogy egyre többen dugaszolják el hallójárataikat a mobiltelefonok, elemes lejátszók, MP4-es lejátszók huzalaival? Ha ez az „egyre több” pedig egy buszon tömörül, posztfuturista világba csöppenünk: lóg a fülcimpa felől, csavarodik a nyak körül, vezet a zsebben, ölben tartott telefon felé a huzal. (Erről egy futurista jut eszembe, Giacomo Balla és a festménye, amit ide is ügyeskedek.) Ettől már csak az a megrendítőbb, amikor valaki közben beszél is: hová?, kinek?, mit?. Az utóbbi kérdésre még választ is kapok, hiszen fesztelenül folyik a „kommunikáció”, hallhatom én is, ha kíváncsi vagyok rá, ha nem. (Tollforgató betegesen kíváncsi!) A zenével más a helyzet. Hiszen ezek a fülkagylóba helyezhető dugaszok eleve hibásak, szétszórják a hangot. Tehát nem csak a hallgató agyát bombázza az Irie Maffia, hanem az utastársakét is. Már amennyiben azok is elő nem veszik a maguk kütyüjét. A Balaton mellett nyaraló kaposvári pincérnő rappet hallgat (Majka), a háromgyerekes szegedi anyuka, miközben Mohácsnál pelenkát cserél, az elszakadt pelenka miatt pöröl, az árát követeli vissza az alig egy éves gyerektől undergroundra csatolja be magán a biztonsági övet, a mellettem fészkelődő lezser egyetemista, a lábát a szomszédos ülésen nyújtva ki Vad Fruttikra veri a taktust, s hogy a buszvezető nehogy „bealudjon”, a rádióban a Moonlight Shadow-t hangosítja fel...
Hogy hiányzik ilyenkor a szomszédom!
Azt hiszem, Verhovinán minden adott a boldogsághoz: nincsenek fülbe lógó huzalok – igaz, beszédes, hogy valaminek a hiánya képezi a boldogságot Nikiták, N alakú felhők és mosás után még büdösebb ruhák ide vagy oda.
Tulajdonképpen nekem nem kell hallgatnom a Szabadkai és a Régió Rádiót... A szomszéd ezt megteszi helyettem. Ma reggel, míg visítanak a jószágok, Szabadkán járunk. S félelmetesen ott is ragadunk. Persze, ez lehet jól kiókumlált szerkesztői politika, de akkor is nehezen értem, hogy a reggeli híradóban mért csak szabadkai történésekről adnak számot? Látom, a szomszéd sem érti, míg a korpát kevergeti, baljával a fülét vakargatja. Meglehet 7-kor, az újvidékiektől átvett hírekből már megtudhattuk Vajdaság és nagyvilág híreit, 8-kor már csak a radanováci templom felszentelése, a Bajmokra vezető vasútvonal menti tüzek, az árpa betakarítása, a Zeneiskolába való iratkozás, s Kasza Gábor kerékpáros eredményei kelthetnek bennünk izgalmat. A szomszéd már learatta az árpát, hozott is egy marékkal a müzlim mellé, viszont sohasem láttam még, hogy biciklivel szelné (amúgy Török Zoli módjára) a hegyesei dombokat. A műsorvezető is, jobb híján a fél kilenckor sugárzandó, „sokak által várt” horoszkópra hívja fel a figyelmet. Mondjuk kedd délelőtt ez sem hoz lázba. A februári Vízöntőt még megvárom, ha már az időjárás-jelentésről is lemaradtam...
„Csodálkozik? – kérdezi Adam Bodornál. – Nem áll jól magának.”
Kilencre befejeződik a szomszédban az etetés.
Kocsis Árpád