Egy térkép okán a nagyságról

Nézem a tájat és csodálkozom. Nem először járok erre, de mindig lenyűgöz a szántóföldek végeláthatatlan messzesége és a települések közeledtét jelző, most éppen igen szegényes legelők látványa. Miután elhagyjuk a széles zsablyai határt, Nagybecskerek egyben régmúlt időket idéző és az iparosodás hozta tucatízlést szemléltető utcáit, a falvak közötti legelők és szántóföldek határa mintha méginkább kiszélesedne. Már távolodunk Lazarevótól, a telepesfalutól is – ahol Ratko Mladić háborús bűnökkel vádolt szerb tábornokot elfogták – amikor felocsúdok a nézelődésből. Nemsokára két órája már, hogy autónk Újvidéktől szeli a kilométereket, és még mindig nem értünk célba. Istenem, mekkora ez a terület! Az autópályán, ha Budapestről elindulunk és a főváros peremétől mérjük az időt, szinte két óra alatt a államhatárnál vagyunk, most meg csak utazunk, utazunk a szántóföldek és legelők tengerében ugyancsak szinte két órája…
Gondolj csak bele, és ne csodálkozz: Trianonban Magyarország kétharmad területét vették el, nem csoda, hogy nagyobb kívül, mint belül – mondja útitársam, vendéglátónk pedig, amikor célba érve felidézzük utazásunk hangulatát, csendesen csak annyit mond: á, hát mi lenne, ha tovább mennénk Versecre, vagy egészen Fehértemplomig, hiszen magyarok ott is élnek.
És ahogy a bánáti települések nevét sorolja ilyen vonatkozásban, persze hogy a jelen témái kerülnek előtérbe. Közöttük a belgrádi Politika napilapban a minap közölt térkép, amelyen szintén ilyen településnevek olvashatók, hogy Vršac, Pančevo, Beška, Sentomaš, Čanad, Vilagoš, Čongrad, Sombor, Vukovar, Martonoš, Senta, Kanjiža… De ez a térkép nem az egykori délvidéki területekről szól, hanem egy vesztes vállalkozást idéz – éppen most -, abból az alkalomból, hogy Oroszország elutasította a több mint húszezer koszovói szerb állampolgársági kérelmét. A térkép még november 27-én megjelent, az elutasításról szóló december 1-jei hír előtt, és gondolom, nagy kő esett le a kérelmezők szívéről, mert vajon mit tettek volna, ha igenlő a válasz? A történelemben ugyanis volt már egy kísérlet, amiről a nevezett, 1752-es térkép regél: Magyarországról , az akkori Bácska, Szerémség és Bánát területéről, 1751-ben tömegesen kivándorolva több ezer szerb a cári Oroszországban, a mai Ukrajna területén megalakította a Nova Srbija és a Slavenosrbija szerb területeket, ahol mintegy tizenöt települést létesítettek az „ősi” magyarországi lakóhelyükre emlékezve – és csakhamar eltűntek, asszimilálódtak! Kivándorlásuk oka az elégedetlenség volt. Az idő tájt már sok víz lefolyt a Dunán az 1699-es karlócai béke után, és kiderült, hogy a szerbek olyan mértékű katonai szolgálatára már nincs szükség, mint korábban, tehát egyszerű „polgári” élet következne a magyar vármegyéken belül, ezt pedig sokan nem akarták. Inkább Oroszország! És az itt élő szerbek jelentős száma kivándorolt. A korabeli adatok szerint az egyik oroszországi szerb területet 2200 család (vajon hány személy?), a másikat „3000 lélek” alapította meg – és mind eltűnt! Nagyon gyorsan. Annyira gyorsan, hogy amikor hatvan év elmúltával Thököly Száva, „a nagy szerb jótékonykodó” utánuk ment 1811-ben, már senkit sem talált, és az 1900-as orosz statisztika szerbet már nem is említ. Hogy mi történt, arra a mérvadó magyarázatot átengedem a történészeknek, de szerény ismereteim és logikám szerint nem történt más, minthogy az orosz egyház szélnek eresztette a szerb pravoszláv papokat és a saját orosz papjait állította helyükbe, s így eltűnt a külön egyház, azzal együtt a külön nyelv, a nyelv elhalásával meg elhalt a nemzet. Egyszerű képlet. Eközben Magyarországon megmaradt a szerb egyház, a hívőkkel, a nyelvvel és a nemzettel együtt.
És most, ahogy ezt a végeláthatatlan bánáti síkságot nézzük, gondolatunk elszalad egészen Fehértemplomig meg a Versec mögötti hegyekig, és már nem az észak-koszovói szerbek Oroszországba történő kivándorlási ötletével foglalkozunk. (Rájöttek ők már maguk is, hogy mégis jobb maradni és elbontani a barikádokat, mégha igazságtalanságnak tartják is, ami ezek után vár rájuk.) Témánk ezek után már a most elfogadott szerbiai rehabilitációs törvény és a vagyon-visszaszármaztatás, meg a kérdés, hogy ebből a végeláthatatlan bánáti síkságból vajon mi kerül vissza magyar tulajdonba? Mert folyton Trianonon síránkozni nincs értelme (elámulni az egykori nagyságon azért szabad), annak viszont igen, hogy gyarapodjunk. Anyagilag és számbelileg egyaránt – hiszen a nagyság fogalma átértelmezhető és átértékelhető.
Friedrich Anna

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban