Az emlékezés percei

Varnus Xavér világhírű orgonaművész írt le valami olyasmit, hogy az élőknek nem lehet elmenniük a holtak élő emléke mellett, hiszen mindaz, amit ők átéltek, benne van a jelenben. S hogyan is ne lenne benne, amikor amazon a világon többen vannak, mint ezen, amit egy egész életmű után itthagytak – itt hagyva az életművet is -, és ahol egy rövid ideig mi is vagyunk. Így elmélkedik a „ Mert álom az ébredés, és ébredés a halál” – apa és fia sétái a Nemzeti Panteonban című gyönyörű – édesapja által készített - fotókkal illusztrált könyvében, amelyben temetői séta által szinte átemeli a jelenbe néhány jeles személyiség régvolt életét.
Megdöbbentett, amikor a minap az újvidéki Forum-házban megtartott megemlékezésen valami olyasmit éreztem, amit az orgonaművész élhetett át a kiválóságok síremlékei között sétálva. Csakhogy itt nem síremlékek, hanem az első emelet csendje (hol vannak már a klubban mindig, még a késő esti órákban is vidáman beszélgető, pillanatnyi szüntet tartó nyomdászok?), a második emeleten üresen tátongó deszk (pedig milyen szép a frissen csiszolt parketta!), a harmadik emelet némasága (pedig itt mindig össze lehetett futni valamelyik kiváló írónkkal...), és a negyedik emeletig felvivő, végre (valamilyen irracionális ürességben) elfogyó szürke lépcsők ébresztették fel a gondolatot, hogy Istenem, mennyivel többen vannak odaát, mint itt! Lassan már az emlékek szentélyévé válik az újvidéki Forum-ház, persze, nem minden élő számára, aki valamilyen módon ma kapcsolódik hozzá. Van, akinek ez csak egy vagyon, ami felett igazgatást gyakorolhat – úgy, s ahogy. Pedig a nyüzsgő élet helyszíne is lehetne ma is, mint a hajdanvolt időkben, amikor 1500, többségében magyar embernek adott kenyeret így, vagy úgy. A változó idők szavát megfogalmazó és követő nyüzsgő élet helyszíne lehetne minden, de minden nap ma is, s nem csodálkoznánk rá, hogy mennyire kevesen vagyunk – mert nem lennénk kevesen – ilyen alkalmakkor sem, amikor az égi szerkesztőségekbe távozott kollégákra emlékezünk. A Kossa János nevét viselő (mennyit tanultunk a Magyar Szóban anyanyelvünkről a megboldogult Zsiga bácsitól!) Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub, valamint a MagyarSzóPont által létrehozott Emlékezők asztaltársaságától érkezett a meghívás, hogy emlékezzünk meg az utóbbi három évben elhunyt kollégáinkról, a Magyar Szó munkatársairól, és a Magyar Szóhoz kötődő írókról és nyomdászokról. Megemlékeztünk. Többen szemléltek bennünket odaátról, mint ahányan mi innenről rájuk gondoltunk. Mégis, mintha együtt lélegeztünk volna. Kővári Árpád, Zámbó Illés, Baranyai Bosnyák István, Kovács János, Brasnyó István, Hornyik György, Polyvás József, Csorba István, Pilcz Nándor, Horváth Kátai Gyögy, Kocsi Ferenc, Lovas István, Ifjú Gábor, Pertics Péter, Hemm János, Habram Károly, Deák Ferenc – és az elmúlt három évben történt távozás időrendi sorrendjét zárva, Barácius Zoltán. És még a nyomdászok – ők is, sajnos sokan – akik nélkül sem újság, sem könyv nem lett volna. Emlékek, mozzanatok az életükből, mozzanatok a miénkből. Mintha ténylegesen itt lennnének, s újra nyüzsögne a deszk, a Forum-klub mintha újra éledne az asztaloknál beszélgető Nagyok kisugárzásával, a folyosón mintha ismét le lehetne mérni a legújabb divat szerényen megjelenő tendenciáját, és nem utolsó sorban a negyedik emeleten sorba lehetne állni a munkával megkeresett fizetésért és a pénztárosnő ránk mosolyogna...
Persze, nem álomvilág volt az sem (mint ahogy a mai sem az), ami összeállt a megidézett képekből. Küzdelmes élet volt az is, telis-tele kételyekkel, kényszerű mérlegelésekkel és kudarcokkal. De az újságkészítés szakmai része és az anyanyelv olyan érték volt, amihez mindenki hozzáadott valamit a maga szerény eszközeivel és mindez közösségi értékké formálódott oly módon is, hogy élményszerűen be tudott vésődni mindannyiunkba egy-egy ünnepi újság vagy könyv megjelenése, a klubban megnyitott képkiállítás hangulata, vagy éppen egy jó beszélgetés a folyosón. Volt siker is, aminek tudtunk együtt örülni, és mindenek előtt: teremtődtek értékekek. Továbbá: megvolt a folyamatosság élménye is a fiatalok és öregek e nagy kavalkádjában.
Persze, ennek a háznak a jogutódjában is biztosan így van, csak most már sokkal inkább egy virtuális világban, a számítógépes kommunikáció eszközeivel éltetve az emberi kapcsolatokat széles e Vajdaság különböző pontjain, és a munkatársak talán olykor köszönnek is egymásnak. És mivel minden elmúlik egyszer, majd erre az új korszakra is nosztalgiával emlékszik valaki, nemcsak az átszervezésre és annak nagy eredményére, hanem az Emberekre is, az elmúlásra ítéltetett vajdasági magyar nyomtatott sajtó újabbkori történetének a mai szereplőire, és remélhetőleg emlékezni fog az arcokra, mozdulatokra, gesztusokra, kisugárzásokra is. És akkor látni fogja, mekkora értéket jelentenek az emlékezés percei.
Friedrich Anna

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban