Toldalék, kívánságok mellé

Bort, búzát, békességet szoktunk kívánni errefelé ezekben a napokban egymásnak, és érdekesmód, már évek óta nem toldjuk meg azzal, hogy mindez mellé sok pénzt is varázsolnánk, ha tehetnénk. Ugyanis ebben a körben, ahol élek – annak ellenére, hogy folytonosan a pénzt emlegetjük –, már rég megtanultuk, hogy lehetünk bár milliomosok, a pénznek nincs sok jelentősége. Azok után, hogy a mérhetetlen inflációt magunk mögött tudtuk, megtanultuk, hogy pénz helyett ildomosabb inkább stabil gazdálkodási feltételeket kívánni a vállakozónak, állandó és jó vásárlóerővel rendelkező vevőket a portékáját piacon áruló szomszédnak, némi nyugdíjemelést a nyugdíjasnak és jobb fizetést a tanárnak, a most végzett rokongyereknek meg azt, hogy mielőbb munkát találjon a szakmájában.
Ám az évek során ezek az újévi jókívánságok is inflálódtak, és be kellett látnunk, egy másfajta világban kellene élnünk, hogy az ilyen mondatoknak egyáltalán értelmük legyen, mint ahogy a bor, búza és békesség jókívánság üzenetét is évről-évre, újra és újra át kellett gondolnunk, s hangosan kimondva nyomatékot adni a békének, békességnek. Eközben a toldalék kívánságlista is laposabb lett. A vállalkozó becsukta a boltot, pedig külföldön megkeresett pénzét fektette bele azért, hogy hazatérhessen. A munka ment is volna, de szinte közelharcot kellett folytatnia egy belgrádi vállalkozóval a partnerekért – akik egyszercsak elkezdtek, nem fizetni. A céget végül felszámolta, s amikor a drága gépeket áruba bocsátotta, a belgrádi vállakozó kínált értük a legtöbbet, mégpedig azért, hogy ne legyen konkurenciája. A cég hivatalos felszámolása évekig tartott, keresett rajta az ügyvéd, a könyvelő, a vállalkozó meg csak nézte, hogy a belgrádi hogyan kebelezte be az általa lassan építgetett üzleti körét. A piacozó szomszéd sem járt jobban, ő még állja a sarat, de nagyobb bevételre csak akkor számít, amikor nyugdíjakat oszt az állam. A nyugdíjas meg számol, hogy reálértékben egyre kevesebb járandóságából mire futja úgy, hogy a munkanélküli unokájának is jusson... És így topogunk, miközben azzal szembesülünk, hogy az elmúlt tíz évhez fűzött nagy reményekből – a kivétel erősíti a szabályt -, alig lett valami. Mert mi vagyunk az átlag, akiknek jelenét a fogyasztási szokásokról szóló idei statisztika szemlélteti: 2011 januárjától szeptemberig 16,8 százalékkal csökkent a fogyasztás Szerbiában a tavalyi év azonos időszakához képest. Elsősorban kevesebb cipőt, bútort, háztartási gépet vásároltunk, és hiába minősítik a térség egyik legstabilabb fizetőeszközének a dinárt, továbbra is érvényben van, hogy Szerbiában az emberek a fizetésük több mint 44 százalékát élelemre költik, miközben az EU országainak dolgozói járandóságuk 20 százalékát. És ha hozzáadjuk a lakhatási költségeket, akkor már 60 százalék megy el egy ceruzavonással, a megmaradt 40 százalék meg vajon mire elegendő? A kérdés megválaszolásához nem fontos ismerni a családszociológiai alapigazságot, miszerint minél kevesebbet költ egy család élelemre, annál magasabb az életszínvonala.Tudjuk mi ezt magunktól is.
Topogunk tehát évek óta, és a kormányzattól semmi egetrengetőt nem várhatunk 2012-ben sem, függetlenül a választásoktól. Az állam költségvetésének a tételei ismertek, és tudott dolog az is, hogy jó esetben 1,4 milliárd euró lesz a hiány, és hogy nem Mirko Cvetković kormányfő, hanem Dejan Šoškić bankkormányzó üzente meg nekünk, hogy jövőre nem költhetünk többet, mint amennyit megtermelünk. A mi köreinkben így van ez már régóta, hiszen az addig nyújtózz, ameddig a takaród ér viselkedési elvet már az anyatejjel elsajátítjuk, és szerintem Szerbia józanabb része is ennek jegyében próbál egyensúlyozni folytonosan. A bankkormányzói üzenet inkább az ország gazdasági stabilitásában illetékes tisztségviselők felelősségérzetéről és egymásközti viszonyáról fest beszédes képet, és elsősorban a hibás lépéseket külföldi kölcsönökkel orvosló apparátushoz szól, mintsem kijózanító üzenet lenne az ország polgáraihoz: a szegény átlagpolgár már rég megtapasztalta, hogy a takarékosság rajta kezdődik és rajta folytatódik.
Igaz, most történt valami, ami az állam némi jóakaratú gesztusaként is felfogható lett volna. Felröppent a hír, hogy egy most esedékes kormányrendelettel egyes élelmiszerekre 10 százalékra korlátozzák a kereskedelmi haszonkulcs felső határát, ami alapján 10-15 százalékkal csökkent volna az alapvető élelmiszerek ára. De ahogy felröppent, olyan gyorsan landolt is az álhírek között, a kormány ugyanis egyelőre nem döntött – nem is foglalkozott a kérdéssel érdemében - mert előtte a mezőgazdasági minisztériumnak „elemeznie kell a piaci helyzetet”. S amíg „elemeznek” , nyilván maradhat a magasabb haszonkulcs, ami az óriás kereskedelmi láncolatoknak milliós tételekben kifejezett érdekét szolgálja...
Függetlenül attól, hogy a jelzett intézkedést valamely kormányzópárt közvetett reklámfogásaként is felfoghattuk volna, esetleg tekinthettük volna az ellenzék által oly gyakran emlegetett éhező egymilliónyi ember iránti kegyes gesztusnak, Szerbiában ezúttal is bebizonyosodott, hogy darázsfészekbe nyúlni elővigyázatosság nélkül nem lehet. A mágnások világának a természete a halmozás, és nem az éhezők iránti empátia. Mario Monti olasz miniszterelnök kormányában fordult csak elő valamikor december elején, hogy miközben áldozatokat kért az emberektől, Elsa Fornero népjóléti miniszter elsírta magát. És itt jut eszembe, hogy a bor, búza és békesség mellé az emberibb népjóléti politika reményében a toldaléklistán olykor elérzékenyülő minisztereket és síró mágnásokat kellene kívánni ennek az országnak és magunknak.
Friedrich Anna

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban