Ész az van

Egy érettségi találkozó kellett ahhoz, hogy egyszer régen megfogalmazzam magamnak, mi jelenti az érett ember számára az igazi boldogságot: az, ha úgy látja, hogy a gyerekei jól érzik magukat a bőrükben, és megtalálták a helyüket az életben. Mert, amikor az életpályáról számoltak be a jeles találkozó résztvevői, – tanárok és egykori diákok egyaránt – a tudományban elért nagy eredményektől, a politikai pályán tett sikeres kitérőktől, a pénz világában történő eredményes helyezkedéstől függetlenül akkor ült a legszélesebb mosoly mindannyiuk arcán, amikor gyerekeikről beszélhettek ilyen értelemben. Ám volt, aki éppenséggel elkeseredetten számolt be az igazságról, hogy aggódik gyermekeikért, mert állásra, kenyérkeresetre itthon szinte esélyük sincs, más viszont meg szomorúan konstatálta, hogy az internet nem helyettesíti a simogatást, mégha a gyereke jól él is a tengerentúlon... És ekkor már a további életesélyekről beszélve is pesszimista hangnemben nyilatkoztak, és mindent attól tettek függővé, hogy a családnak milyen esélyei lesznek az időnkénti együttlétre.
Hogy a beszámolók között több volt-e az életesélyeket derülátóan szemlélő véndiák vagy az esélytelenséget látó pesszimista szülő, azt csak azért nem tudom, mert nem számoltam. Most viszont, amikor az Ipsos Strategic Marketing szerbiai kutatórészlegének egyik kimutatását böngészem, amely szerint az utóbbi években a szerbiai átlagoptimizmus úgy nőtt, ahogy erősödött Szerbia európai uniós közeledésének az esélye, eszembe jutottak ennek a találkozónak a részletei. Különösen az, amikor kimondatott a nagy igazság, hogy a mostanság lassan hatvan körül járó, Vajdaságban és Baranyában felnőtt nemzedéket élete delén roppantotta össze a délszláv háború és az állam mögé bújó harácsoló önkény (és nem a magánéletbeli időnkénti sikertelenségek), napjainkban meg ugyanennek a nemzedéknek a gyerekei isszák az ugyanezen állam tehetetleségének keserű levét. Politika! – mondják a szerbiai közéleti optimizmus-pesszimizmus mutatót megkérdőjelezve az uniós tagság ellenzői, mert meggyőződésük szerint ennek a kutatóintézetnek az a feladata, hogy Európa miatt folyamatosan kimutassa: Szerbiában többen akarnak az unióba menni, mint nem, ergó ez a statisztika hamis...
De itt van a TNS Medium Gallup kimutatása, amely szerint Szerbiában az emberek 47 százaléka se boldog, se nem boldog, 20 százalék meg egyenesen boldogtalannak érzi magát. A közvéleménykutató magáncég szerbiai csoportjának honlapján a minap tették közzé a 2011-es évvégi közérzetről végzett nemzetközi kutatás eredményeit, külön részletezve a szerbiai ember közérzetét. Eszerint 2012-ben a polgárok 59 százaléka számít gazdasági nehézségekre és csak 9 százaléka adta jelét a gazdasági optimizmusnak, és e két adatot szembeállítva kapták meg, hogy gazdasági „optimizmusunk” mínusz 50 százalék, vagyis alapvetően nagyon pesszimisták vagyunk, és a környékben már csak Bosznia-Hercegovina süllyedt mélyebbre gazdasági közérzet tekintetében a maga mínusz 52%-val. Ugyanakkor a személyes boldogság tekintetében Szerbia boldogságindexe +8%, a bosnyákoké meg +36%, ami viszont azt az alapigazságot állítja elénk, hogy az ember a személyes boldogságot a gazdasági bajok ellenére valahol mégis meg tudja találni.
Szerbiában az Ipsos Strategic Marketing szerint a lakosság 60%-a a legnagyobb problémának a gazdasági bajokat és a szegénységet tekinti, 27% a korrupciót, és csak 16% említi Koszovót is. Eközben a „gyerekek” nagy része, vagyis a 20-30 közötti korosztály mindezt figyelembe véve teljes elégedetlenségének ad hangot, és ha tehetné, azonnal elhagyná az országot (68 százalékuk), mert itthon semmilyen távlatot nem lát.
A fiatalok itthoni távlattalanság-érzete a meghatározója az idősebb nemzedék közérzetének, de ez fordítva is igaz. Ha az idősebbek folyton elégedetlenkednek az állammal, amelyben élnek (és teszik ezt teljes joggal), a fiatalabb nemzedék meg azt látja, hogy az elmúlt viharos húsz év, és benne a nagy reményekkel indult „rezsimváltás” immáron 11 éve alatt nem sikerült egy rendezett államot építeni (gazdasági gondok, korrupció, Koszovó), akkor a saját boldogulásukat keresve könnyen előfordulhat, hogy abból a 68 százalékból, akiknek kifelé áll a kocsijuk rúdja, ezentúl is sokan elindulnak abba az irányba. Nem mintha egy rendezett állam eleve garantálni tudná az egyéni boldogságot, de a jó közérzetet igen. (Németországban élő barátnőm éppen most mesélte, hogy percek alatt elintézte gépkocsijának bejegyzését, Újvidéken meg a városi rendőrség épülete előtt éppen most verekedtek össze az ügyintézés miatt sorszámokra várakozó polgárok és a sorszámokat több ezer dinárért áruló fiatalok a rendőrség szeme láttára...)
Az alapvető szükségletek kielégítésén túl az egészséges ember már képes arra, hogy maga találja meg boldogulásának az útját. Csak rendezett ország kell hozzá. Ész az van: a távozni készülő szerb átlagfiatal célországnak nem a nagy barátnak tartott Oroszországot, hanem a sokat kritizált Németországot és az USA-t választja, mert a helyzetet fel tudja mérni, ha itthon rendezett hazát nem is tud teremteni. Nem tud, mert nincs eszköze hozzá – mint ahogy nem volt a szüleinek sem.
Friedrich Anna

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban