A Himnusz kapcsán másról

Amikor még én jártam iskolába, válogatott módszerekkel tartották bennünk a félelmet és gátolták mindennemű önbizalom megerősítését. Igaz, lehet, hogy vannak helyzetek, amikor a mai gyerekkel is ez történik. Meg az is igaz, hogy a múltra vonakozóan is helyesebb és igazságosabb lenne így fogalmaznom: amikor még én jártam iskolába, bizonyos helyzetekben megtörtént, hogy egy-egy pedagógus, aki az adott pillanatban nem volt hivatása magaslatán, válogatott módszerekkel (olykor pálcával verve, a gyerek füle tövében a mutató ujjára csavart hajfürtöt cibálva, olykor „csak” pofonok osztogatásával) hajtotta állandó szorongásba a tanítványait. Akkor még nem voltak gyermekjogok, gyermekvédelem, meg emberi méltóság – mi legalábbis nem tudtunk róla, és bizonyára szüleink sem mertek igazán ilyesmit emlegetni.
No, állítólag okos és szorgalmas gyerekként, személy szerint fizikai inzultus nem ért, megszégyenítés azonban annál inkább. Mert botfülűnek születtem. Ezt mondták rólam mindenütt: botfülű. S amikor kötelezően mindenkinek egyenként el kellett énekelnie valamelyik pionír indulót, s rám került a sor, csend lett az osztályban, hogy mindenki hallja: mennyire botfülű vagyok. Ezek után pedagógusi vezénylettel jöhetett egy kis kifigurázó nevetés. A kudarcba nem tudtam belenyugodni, az istálló mögötti eresz alá bújva órákig gyakoroltam, hogy „Széles tornaterem, leng a lobogó,/ Arcunk kipiroslik, szívünk dobogó...”, és csodák csodájára, el tudtam énekelni! Amikor „bemutattam” tudományom az osztálynak, szorgalmamért megkaptam a dicséretet, de a produkcióért nem: a dallam jó volt, a ritmus nem. Zenei kudarcaim miatti boldogtalanságomnak, szorongásaimnak, mérhetetlen önbizalomhiányomnak Bodor Anikó érkezése vetett véget a hatvanas évek közepén. Azé a Bodor Anikóé, aki később vidékünkön a magyar népzenekutatás élő legendája lett, s akit oly korán elveszítettünk. Bodor Anikó egyszercsak megjelent a bezdáni iskolában, pompás kiskosztümben, és számunkra, kamasz lányok számára elképesztően csodálatos, legalább tíz centi magas tűsarkú cipőben magabiztosan bejött az osztályba – és élvezetessé tette számomra a zeneórákat! Ő már bizonyára akkor hitte, amit Kodály Zoltán 1956-ban mondott, hogy nincs botfülű gyerek, mert a muzikalitás tanulható. És mi sokat tanultunk Bodor Anikótól. Nemcsak muzikalitás, hanem a magyar népzene megismerése és megszeretése tekintetében is gazdagabbak lettünk, de talán a legfőbb érdeme mégis az volt, hogy a zene által boldoggá tudott tenni bennünket. Az osztály élvezettel énekelte egyedül és kórusban egyaránt, hogy „Kocsi szekér, kocsi szán...”, meghogy „Esik eső, szép csendesen esik...”, vagy hogy „Szőlőhegyen körösztül, megy a kislány öccsöstül..”. Vidámak és boldogok voltunk az órán, pedig olykor valóban figyelmeztetnie kellett ritmusra, hangzásra. Bodor Anikó igazi őstehetség volt a zenepedagógiában – hiszen történt ez még azelőtt, hogy felkerekedett, és elment Stockholmba meg Uppsalába zenetudományt tanulni, meg hogy itthon etnomuzikológiai diplomát szerzett volna.
Számomra kár, hogy nem maradt tovább Bezdánban.
Mint ahogy az is nagy kár, hogy akkor még elméleti lehetőség sem volt, hogy valahol, akár zárt körben is, megtanítsa nekünk (nekem, és több más botfülűnek az osztályban) elénekelni a magyar himnuszt. Mert ha lett volna rá lehetőség, Bodor Anikótól biztosan megtanultuk volna, hogyan énekeljük el méltó módon, nem veszve el a mély és magas hangok rengetegében – jut eszembe mindez most, amikor a magyar kultúra napja alkalmából a Himnusz szövegének megírását, Kölcsey ódájának fölülmúlhatatlanságát emlegetjük. Amikor a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázat után a győztes Erkel Ferenc zenéjére az óbudai hajógyárban a Széchenyi nevű gőzös vízrebocsátásának ünnepségén nyilvánosan, ily felemelő alkalomból, először előadták a Himnuszt – olvasom – „erősmellű férfiak és csengő hangú énekesnők” előadása folytán elérzékenyültek az emberek. ..
El tudom képzelni, hogy így volt. De a nemzet nemcsak erős mellű férfiakból, és csengő hangú énekesnőkből áll, amit jeles alkalmakkor, a Himnusz éneklésekor hallhatunk is, tapasztalhatunk is. Modern világunkban is, a Kodály-módszer ismeretében is mennyi a csendesen álló, vagy magában csendesen suttogó ember!
Olykor-olykor fellángolnak a viták arról, hogy egyszerűsíteni kellene az előadásmódot, netán a 19. századi patetizmust elhagyva bizakodóbb tempóval kellene kérni víg esztendőt. És bár ilyen ajánlások minisztériumi szintről is érkeztek nem is olyan régen, volt olyan érzésem, hogy szentségtörést emlegetve a többség nem szívesen vette a könnyebben énekelhető változat népszerűsítését. Mostanában, a magyar kultúra ünnepének idején, amikor nem múlhat el rendezvény a Himnusz nélkül, ki merném mondani, hogy azok mellé állnék, akik a nagy átlag számára énekelhetőbb változatot szeretnék elfogadtatni. Az együtt-éneklésnek a lehetőségétől nem kellene kirekeszteni azokat, akikhez sem Kodály-módszer, sem jó zenepedagógus nem jutott el, de az összetartozás érzését szeretnék megélni a Himnusz által is. És önbizalmunkon sem esne csorba, hiszen ők is tudnák, amit mindenki. Fontos ez valahol a kollektív értékek szintjén is.
Friedrich Anna

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban