Amnesztiák

Későre jár már az idő, kedves Tántim, kések ezzel a levéllel is, mint sok mással, de mostanában annyi mindenbe belefogtam, hogy nehezen érem utól magam. Már előbb meg akartam írni, hogy múlt heti Rózsa utcai levelemben jól bekavartam magamnak, nem azért, mert nyelvi botlásomat szóvá tették, hanem azért, mert amit igazán mondani akartam, senkit sem érintett meg azok közül, akik egy téves szóhasználat miatt még az identiás feladásának a vádját is szóba hozták – pedig én inkább azt szerettem volna elérni, ne feledjük el, hogy az utóbbi tíz évben lefolytatott privatizáció során mennyi igazságtalanság történt. (Az EU is követeli 24 vitatott magánosítás felülvizsgálását.)
De a múlt héten elbuktam egy nyelvi kérdésen, holott gondolataim lejegyzésére éppen azért választottam az irodalomban is ismert levélformát, hogy szabad formában írhassak, és beleszőjem a hétköznapokban megélt dolgaimat. Emlékszel-e, kedves Tántim, hogy amikor lekvárt főztünk együtt, mindig azt mondogattuk játékosan, hogy kivirem-kavarom, kivirem-kavarom... Azóta én kavarom a lekvárt, a rántást, a paprikást... Viszont az este bekevertem a polyvás – nem a pelyvás - sárt, hogy betapasszam a foltokat a házmellékén. Az ilyen, vályogból épült házaknál mindig kell, hogy legyen egy kis sárgaföld meg polyva is – mondogattátok ómamával, hát én igyekeztem mindezt nem elfelejteni. Apropó: vályog. A minap kibicikliztem (kerékpároztam) az egykori vályoghányó színhelyére. Persze, vályoghányót már egyet sem találtam. El is méláztam azokon az időkön, amikor itt egész családok gázolták a sarat és hányták a vályogot - mi így mondjuk ősidők óta. Lehet, hogy a vályogvető megnevezés megtisztelőbb lett volna, de megtisztelő volt az az alázat, amit e nehéz munkát végzők iránt tanúsított a környezet, különösen azon családok iránt, akik „amatőrként“ beállva a vályoghányók közé és maguk állították elő az építőanyagot új házukhoz, vagy a régi javításához.
Most azonban nem az elnéptelenedett faluszélen méláztam el, hanem a távolabb húzódó végeláthatatlan szántóföldek látványán. Igazából akkor kezdett érdekelni községünk határának ez a része és a kérdés, hogy vajon kiknek a tulajdonát képezhették ezek a szántók, amikor egyszeriben egy mágnáscsalád tulajdonába kerültek, újvidéki irányítással. Az örökösök ezeket a földeket már nem kapják vissza, mert az államapparátust képező hatalmi struktúrák sikerrel halogatták a vagyon visszaszármaztatását. Az államilag elkobzott földeken gazdálkodó szövetkezetek privatizálásával, íme, szerb család(ok)hoz kerültek az egykoron itt élő német és magyar családok földjei. Merthogy bűnösök voltak, kollektíven, ezek a németek és magyarok, akiknek életére lehetett törni és elvenni a vagyonukat mindenestől – rajtuk tartva a bűnösség pecsétjét évtizedeken át akkor is, amikor a világban a politika már régen kimondta, hogy jogállamban ilyesmi nem létezik. De nemhogy rehabilitáció, amnesztia sem volt – viszont megtörtént az elkobzott vagyon privatizációja. „Ésszerű“ megoldás volt ez, hogy a túlélők vagy az áldozatok jogos örökösei így kiközösítve arra kényszerüljenek, hogy nulláról indulva ismét és újra új értékeket teremtsenek e hazában az izzadságukból, mint az egykori vályoghányók itt a falunk határában.
Az amnesztia fogalma azonban él, és a mindenkori államfő élt is vele, amikor úgy látta jónak. Legutóbb éppen egy gyilkosságért elítélt színésznek kegyelmezett meg, a temerini fiúknak azonban nem. A Magyar Polgári Szövetség most az új államfőtől, Tomislav Nikolićtól vár amnesztiát a fiúk ügyében. És még valakik reménykednek az új államfőben: a Milošević család, Slobodan Milošević háborús bűnökkel vádolt volt néhai szerb vezér felesége és fia, akik ügyében a vezér testvére, Borislav Milošević nyilatkozott Moszkvában a Geopolitika magazinnak, hogy igazságos lenne, ha Szerbiában amnesztiában részesítenék Mirjanát és Markót, akiknek Oroszország adott menedéket.
Hamarosan kiderül, mi lesz a két amnesztia ügyében, s milyen mércét alkalmaz az új államfőnk. Ami pedig minket illet, drága Tántim, jó, hogy olyan sok mindenre megtanítottatok. A túlélés iskolájának leckéit – miközben a meggylekvárt kavarom – újra átveszem.
Friedrich Anna