A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Újfent egy kis párhuzam
Betűméret:
Michael Kirby diplomatának a minap Novi Pazar-ban nem lehettek ilyen gondjai, hiszen ki várná el tőle, az USA most éppen Szerbiában szolgálatot teljesítő nagykövetétől, hogy kifogástalanul beszéljen szerbül. Különben is, a bosnyák többségű szerbiai városban nem a nyelvtudását és dikcióját tesztelték, sokkal inkább azzal voltak elfoglalva, hogy milyen segítséget nyújt Amerika ennek a városnak a munkanélküliség leküzdését szolgáló programok támogatásával.
Szóval, az adott reláció egészen más, és bizonyára Mr. Kirby sohasem volt olyan helyzetben, hogy megérezze az őt körülvevő többség fölényét, netán személyét sértő alpári piszkálódását, hiszen ő amerikai, és több mint három évtizedes karrierje során, bármerre is járt, a nagy Amerikát képviselte. Most is azt teszi, és hideg nyugalommal jelenti ki, hogy bár még vitatják a koszovói szerb községi önkormányzatok közösségének a részleteit, annyit már most tud, hogy az USA “nem akar még egy boszniai Szerb Köztársaságot”, vagyis fenntartással tekint az albán többségű Koszovó önállósulásával a kisebbségi sorsot vállalni nem akaró szerbek próbálkozására, hiszen “Bosznia-Hercegovinában sem mutatkozott jó megoldásnak”. De tegyük félre az amerikai Daytonban született, a boszniai háborút lezáró megállapodásba foglalt tévedést, hogy Bosznia-Hercegovinát gyakorlatilag két részre osztották, hiszen most nem erről van szó, még akkor sem, ha a nagykövet kérdéses analógiája “az állam az államban” konstrukcióját sugallja is. A többség mindenki fölérendelt hatalmát valló, s a kisebbségi autonómiával emiatt szembenálló politika hordozói gyakran ismétlik ezt a mondatot, eleve elutasítva minden további tárgyalást. Mert egy nagyfokú önrendelkezés végülis oda vezet, vélik, aminek egy államnak is joga van egy összetett formációban: az elszakadáshoz, a nemzetközi porondon pedig újabb tennivalókhoz.
Pedig, hogy mennyire nem így van, éppen Koszovó példája bizonyítja. A szerbek 1912 óta, amikor a balkáni háborúkkal bevonultak Koszovóba (vagy: visszatértek oda), mindent megtettek, hogy etnikai tisztogatásokkal a maguk javára billentsék az etnikai mérleget, és így megtartsák a területet. S amikor újabbkori történelmünkben az etnikai egyensúly véglegesen mégis az albánok javára billent, akkor sem a józan észt hívták segítségül, hanem az erőszakot, és nem adták meg a nagyfokú autonómiát, sőt a korábbi felhatalmazásokat is visszavonták, aminek háború lett a következménye. Elvesztették. Nem volt “állam az államban” albán autonómia, a vége mégis az lett, ami most van. Ez az, amiről Ivica Dačić szerb kormányfő azt mondta, hogy egy nem szokványos helyzet. Mint ahogy nagyon sok nem szokványos helyzet alakult ki Európában a trinanoni döntéssel feldarabolt Magyarország nagyon sok polgárának a döntéshozók által semmibe vett életében, így a Délvidék elcsatolt városaiban, falvaiban, tanyavilágában…Ki gondolt, ki gondolhatott akkor kisebbségi felhatalmazásokra, például olyanokra, amit most Szerbia akar a Koszovóban még megmaradt szerbek számára: a községi önkormányzatok közössége általi autonómiát az élet sok területén, például törvényhozást, rendőrséget, igazságügyet. Miért ne? Ha csaknem száz évvel ezelőtt ez lehetetlen volt, miért lenne lehetetlen most, a mai Európában? Hiszen emberekről van szó, olyanokról, akik úgy akarják rendezni az életüket az általuk belakott területen, ahogy ők szeretnék – s eközben másokat nem bántanak.
Nem mintha hinnék benne, hogy ha mindez a koszovói (sokat mondok) kétszázezer szerb ember számára megvalósul, akkor majd a szerb állam mindezt lehetővé teszi a vajdasági magyarok számára is. Itt még nem tartunk, pedig el tudom képzelni, amikor egy vajdasági magyar parlament, a törvényhozási-szabályozási lehetőség, netán a magyar többségű városban magyarul beszélő, magyar irányítás alatt működő rendőrség létének tudatában a Vajdaságba történő beözönléssel (meg sok mással) többséggé lett többség felfedezi végre, hogy ezen a területen szabályos állami formációban ezer éve élnek magyarok, akiknek itt megvan a helyük ma is. Mert, ha ez a felfedezés végre megtörténne, nem tűnne fel a kissé másmilyen – magyaros – dikció, hanem olyan természetes lenne, mint az, hogy a délszláv háború idején Boszniából és Horvátországból elmenekült szerbek az újvidéki piacon gyümölcsöt árulva a szép portékájukat dicsérve, lassan már húsz év után is, még mindig “lijepot” mondanak a “lepo” helyett.
Friedrich Anna
A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.
Vannak emberek, akik nem éreznek testi fájdalmat. Meghorzsolják a kezüket, odanyúlnak a forró kályha lapjához, az ujjukkal játszanak a gyertya lángjával – és az idegrendszerük nem riasztja őket, hogy baj van. A jelenségről esettanulmányok alapján már több évtizeddel ezelőtt tanultunk a belgrádi pszichológia tanszéken,...
2026. MÁJUS 4.
[ 13:23 ]
Miközben a magyar Országházban a javában tartanak az új összetételű Országgyűlés alakuló ülését előkészítő egyezkedések a győztes Tisza Párt, az ellenzékbe került Fidesz-KDNP, és a harmadikként bejutó, korábban is ellenzékből politizáló Mi Hazánk Mozgalom politikusai között, úgy tűnik, a szavazók körében...
2026. ÁPRILIS 21.
[ 21:50 ]
Azon felül, hogy az április 12-ei választások után a Tisza párt és hívei a kétharmados választási győzelmüket ünneplik Magyarországon és a világban, jónéhány magyar közvéleménykutató a prognózisaira hivatkozva saját szakmaiságával dicsekedhet, lévén, hogy az általuk jósolt választási eredmények be is...
2026. ÁPRILIS 13.
[ 11:57 ]
