Hiába a kerekes bevásárlókocsi és hiába az autós családi bevásárlás lehetősége is, tapasztalatom szerint a magamfajta háziasszonyok sehogy sem tudnak megszabadulni a cipekedéstől. Kinek van annyi pénze, hogy a család vélt szükségletei alapján egyszerre bevásároljon egy hónapra vagy két hét előre? Marad inkább a számolgatás, hogy a pénztárca tartalmából mit lehet kihozni, s akkor kezünkben a bevásárló szatyorral, irány a sarki bolt, vagy a közeli piac, és jöhet az elkerülhetetlen cipekedés. Megfigyelésem igazát megerősíti a tanárnő is, pedig ő, mint minden ünnepre, az idei húsvétra is módszeres takarékoskodással készült, hogy amikor eldől, hogyan is alakulnak a szélesebb család tervei és kötelezettségei, gond nélkül mozdulni tudjon: a vonatra szaladjon, hogy elutazzon a szeretteihez, vagy a piacra igyekezzen, hogy terülj asztalkámmal várja a szeretteit. A bizonytalanság súlyára a húsvét előtti havazás rátett még egy lapáttal, de egy idő után véget vetett a tétova várakozásnak, és nekilátott az előkészületeknek csupa olyan sós és édes süteményt készítve, ami eláll, csomagolható és spájzolható…

Amikor ünnepek alkalmával az anyukák, nagymamák fáradozásait szemlélem, én magam meg úgy érzem, hiába minden módszeresség, a házimunkákkal és a konyhai kötelezettségekkel csak azon az áron tudok megbirkózni, hogy minden egyebet hátra hagyok, törvényszerűen az az evangéliumi történet jut eszembe, amikor Betániában Jézus Mártánál és Máriánál tett látogatást. Márta sürgött-forgott, igyekezett jó háziasszony módjára viselkedni, miközben Mária Jézus lábainál ülve hallgatta az igét. S amikor Márta kifakadt, hogy hiába az igyekezet, Mária segítsége nélkül nehezen megy, Jézus elmondta a sokszor visszacsengő, dorgáló mondatot: “Márta, Márta, szorgalmas vagy és sok mindennel törődsz, pedig csak egy szükséges. Mária a jobbik részt választotta, melyet nem vehetnek el tőle” (Lk.10:38-42). Egy másik fordítás szerint pedig: “Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle” (Lk.10,41-42). Milyen egyszerű, mondom sokszor, hiszen tényleg arról van szó, hogy a sok hajszában olykor meg kell állnunk, a külsőségek tökélyre fejlesztése helyett olykor el kell csendesednünk, s a sok feszültséget okozó felesleges feladatgyártás helyett inkább megajándékozni magunkat néhány megnyugvást hozó gondolattal…

Úgy vagyunk kódolva, hogy sok mindenért aggódjunk és nyugtalankodjunk. Olykor olyan fölösleges külsőségek miatt is, mint egy ünnepre készített torta díszítése, az új salátarecept kipróbálása, a foltok eltüntetése az esőverte ablakról… A későbbi Szent Mártát Jézus valójában a fölösleges külsőségek, a másik ember viselkedésének számon kérése és az emiatti feszültsége miatt feddte meg, és mennyire igaza volt a mai háziasszonyokra vonatkoztatva is, hiszen bár jól tudjuk, nem elég minden jóval ellátni a családot és a vendégeket, hanem az is fontos, hogy amit teszünk, azt milyen lelkülettel tesszük –eközben a lelkületünkről viseljük a legkevesebb gondot. És figyeljünk csak, a “sok mindennel törődés” közben hajlamosak vagyunk önmagunkról megfeledkezni, és előbb-utóbb kibuggyan belőlünk az elégedetlenség.

Mégis, miért van az, hogy visszatérő bűnösként sokszor elkövetjük ugyanazt a hibát? Popper Péter kiváló pszichológusunk egyszer azt mondta, akiben zűrzavar van, zűrzavart hoz létre a környezetében, akiben pedig rend van, rendet teremt maga körül.Ha tehát rajta kapjuk magunkat, hogy hiába igyekszünk, bokros teendőink nem mennek az elképzelt rend szerint és zűrzavart látunk magunk körül, kérdezzük meg magunktól, hogy vajon minden rendben van-e önnön magunkban. Ahogy elnézem a tanárnőt, ura a helyzetnek, pedig ilyenkor, ünnepek táján fáj talán a legjobban, amikor azzal szembesülünk, hogy közeli szeretteink távol vannak, és életünk ünnepeit lényegében a rövidre szabott alkalmi együttlétek jelentik. Lehet, hogy neki már sikerült, ami sokunknak még nem, de talán szatyraink cipelésének a terhe alatt egyszer mégis rájövünk, hogy elsősorban önmagunknak kell fontosnak lennünk, mert ha feladjuk önmagunkat, szeretteinknek vajon mit nyújthatunk?

Friedrich Anna