Egyszer régen egy, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveit munkában megélt 8-10 tagú újságíró társaságban kiszámítottuk, hogy a kilencvenes évek háborúinak és a nagy inflációnak az idején a 3-4, majd 20-30, később 60-70, majd 150-200 márkás fizetésekkel az évek során fejenként 100 ezer márkát vett el tőlünk az állam. Természetesen a szerb államra gondoltunk, bár akkor még Szerbiát nem tekintettük önálló országnak, de az elvégzett munka ellenértékének a megbecstelenítése itt történt, mint ahogy az emberi életek és emberi sorsok semmibe vétele is. Éppen ezért a sok fájdalmas tény felsorolása közepette talán meg sem jegyzem számításunk végeredményét, ha a mi szerkesztőségi kalkulációnkat követően egyik belgrádi tévéstúdióban nem szerveznek beszélgetést az újságírók helyzetéről, és ott egy ismert belgrádi újságíró nem mondja ki ugyanezt: hogy 100 ezer márkával megkárosított bennünket az állam. S ha képzeletben összeszámolom az akkori Szerbiában az állami intézményekben és vállalatokban, iskolákban, egészségügyben, szociális szolgáltatásokban, igazságügyben, a katonságban stb. dolgozó, az újságírókhoz mérhető beosztású embereket, szerintem nem tévedek, ha a számukat úgy 1 millióra becsülöm. Vagyis a bérek elértéktelenítésével ingyen és bérmentve legalább 100 milliárd márka értékhez jutott az állam – gazdag ország lehetne tehát Szerbia.

Most meg azt mondják, az Európai Unió nélkül nagy bajok lesznek Szerbia költségvetésében (2000 óta csaknem 5 milliárd euró uniós pénz érkezett), illetve ha nincs megállapodás Koszovóval, és nincs európai uniós közeledés, akkor kevesebb pénz lesz a büdzsében, és a minden oldalról fokozódó nyomást anyagilag Szerbia képtelen lesz elviselni. Én meg napok óta azt számolom, hogy milyen hihetetlenül sok pénz van – az ilyen jóslatok ellenére is – ebben a Szerbiában, és milyen elképesztően hatalmas összegekről röpdösnek az ilyen-olyan hírek. Például, hogy vámosokat és szállítmányozókat tartóztattak le, mert csalással 14 millió euróval megkárosították az államot. Hetekkel ezelőtt Smederevóban is volt csoportos letartóztatás, ott acélhulladékot loptak el, és ezzel „az állam lelkiismeretére” bízott Vasműveknek 5,7 millió eurós kárt okoztak. Aztán itt a Delta birodalom érdekeltségéhez tartozó, útépítő vállalatokat tömörítő cég, amelynek bennfentes tulajdonosai kivonták a pénzt a vállalatokból (miközben a munkások ezreinek nem fizették a bérét), és ily módon, a vád szerint, eltulajdonítottak 30 millió eurót. Az Agrobank-botrány érintettjei, ugyancsak a vádirat szerint, 57 millió eurót tettek zsebre úgy, hogy hitelt vettek fel, és eszük ágában sem volt visszafizetni. A privatizációs visszaélések sora is végeláthatatlan, a letartóztatások után kutatva ugrott be a pancsovai Nitrogénművekről szóló hír, hogy a vállalatot 12,1 millió euróért adták el, az új tulajdonos pedig a gyár egy részét 32,5 millió euróért adta tovább az oroszoknak, amivel, ugye, 20 millió euró vándorolt privát zsebbe, csak úgy… És a minapi hír: a kőolajszármazékokkal való kereskedelemben országszerte történt visszaélések miatt letartóztatottak csaknem 3,2 millió euróval károsították meg az állami költségvetést.

Röpködnek tehát a millió eurókról szóló hírek, miközben azt mondják, hogy Szerbia nehéz helyzetben van Koszovó miatt, és most már olyan engedményekre kényszerül, hogy azok – megalázó voltuk miatt is – a nemzeti szempontból csak rosszat jelentő döntések meghozatalakor óriási nyomást jelentenek az államvezetésre. Ilyenkor, persze, ha kényszer hatása alatt történő állami döntésekről van szó, mint mindig, jelen esetben is felmerül a kérdés, hogy vajon mit szól hozzá a szerb nép Koszovóban, és – Aleksandar Vučićnak, a szerb miniszterelnök első helyettesének szavaival élve – „hogyan reagál népünk másik része”. Eközben, érdekesmód, ahogy elnézem azoknak a névsorát, akik a gyanú szerint a fentebb felsorolt eurómilliókat eltulajdonították, a többségük csakis szerbiai szerb nemzetiségű lehet, vagyis a nép „másik részéhez” tartozó, akik a jelek szerint nem sokat törődtek a nép érdekeivel, amikor pénzről volt szó. És, gondolom, a családjuk is vígan költekezett, nem turkálóban vásároltak farmert iskolás gyerekeik számára. Akkor meg miről beszélünk? Hányféle kompromisszumra kényszerült már ennek az országnak a népe az évek során, miközben az állam és a nemzet irracionális méltóságának a megőrzését szolgáló szólamok közepette az emberi méltóság valódi jelentését is sokszor felejteni kényszerült, éppen nemzettársainak köszönhetően…

Friedrich Anna