Vendégem volt a minap, aki részletesen elmesélte, hogyan zajlott le egy falusi közvállalat igazgatójának a leváltása. Lévén, hogy az egyik olyan vajdasági magyar párt tagja, amelyik a városi önkormányzatban valamiféle átkomponálás folytán jelenleg éppen nincs hatalmi pozícióban, az igazgató jól tudta, hogy a leváltás előbb-utóbb bekövetkezik. Arra azonban nem számított, hogy a városi önkormányzat legbefolyásosabb pártjának helyi elnöke közvetlenül közli vele a leváltás tényét, és azonnal évi szabadságra küldi azzal a sugallattal, hogy az időt munkakereséssel töltse, mert felmondanak neki. S alig szedte össze magát, már másnap megjelent a vállalatban az új igazgató.

Lényegében, hogy vezetők jönnek-mennek, természetes dolognak tekintjük. Normáliséknál a szakmai követelmények, netán a tulajdonosok pillanatnyi érdekei vagy valamilyen új elvárás alapján döntik el egy szélesebb testületben – s nem helyi pártelnökök szintjén –, hogy kell-e a személycsere az adott vállalat irányításában. Nálunk viszont mások a mércék, s választott vagy kinevezéses funkciók esetében még a pártbeli hovatartozás sem szavatolja legalább a négyéves választási ciklusra a bársonyszéket. Nemcsak helyi szinten, olyan kis székecske esetében, ami egy falusi közvállalat irányításával jár, hanem, mint napok óta látjuk, halljuk és tapasztaljuk, a tartományi kormányzat szintjén sem. Ha nem megy egy pártelnöki jó tanáccsal, hogy „menjenek évi szabadságra, s vissza se jöjjenek”, majd megy Belgrádból érkező intelmekkel és ugyanonnan irányított mítingekkel, mint már láttuk a nyolcvanas évek végének vészterhes időszakában, aminek a következményeit ma is nyögjük – legalábbis Vajdaságban, s ha a foglalkoztatást és a munkalehetőségeket, a pénztelenséget és nincstelenséget,a fiatalok elvándorlását nézem, itt a mi falunkban mindenképpen.

Miért ne szerveznének ellentüntetést a méltóságukban megsértett vajdaságiak? – tette fel a szónoki kérdést a mi utcánk asztaltársaságának egyik tagja, és meg is magyarázta: itt már régen nem a tartományról és a kormányáról van szó, hanem olyan politikai hangulatkeltésről, amellyel a befolyásukkal délebbről északabbra terjeszkedő győztesek újra bűnösöket akarnak kreálni amiatt, hogy rosszul megy Szerbiának, s nem csak Koszovó miatt. Nem mintha különösebben szeretnénk a legutóbbi választásokon hatalmát országos szinten elveszítő, de a tartományban megtartó Demokrata Pártot, de az ellene és az általa vezetett vajdasági kormány ellen irányuló olykor dölyfös, olykor sunyi, olykor diadalittas gesztusok a leigázás, az újbóli és további központosítás és a hatalmi diktátum metaforájává válnak a szemünkben. Most már nem lenne szabad vállalni sem azt, hogy áldozatok legyünk, sem azt, hogy bűnbakok, s ezt egy ellentünetésen ki kell nyilvánítani, mert már sokszor megtapasztaltuk, hogy így megy ez Szerbiában – hangzottak az érvek asztaltársaságunkban, és miközben a részletek is asztalra kerültek némileg cizellált mondatok formájában, szinte együtt mondtuk ki: Micsoda cirkusz lenne! Igen, cirkuszt mondtunk, hiszen az ellentüntetés mint a véleményünk kinyilvánításának módja, nagyon távol áll tőlünk. Mert egy magát demokratikusnak valló országban választásokkal váltanak hatalmat (a legtöbbször nem rendkívüliekkel), nem pedig mítingekkel, ahogy nálunk már megtörtént, és ennek alapján még sokszor megtörténhet.

Ennek tudatában tehát nem mondhatjuk, hogy szeretjük az ilyenfajta cirkuszt, és azt is tudjuk, hogy egy-egy ilyen látványos politikai megmozdulásnak, mint amilyenek a pártok által mozgatott demonstrációk, milyen nagy ára van. A cirkusszal járó szendvics és joghurt ugyanis gyorsan elfogy, kenyér pedig, a mindennapi, az állandó és biztonságot nyújtó, nem ezen a módon terem.

Friedrich Anna