Annyi abszurd dologgal találkozunk széles e Szerbiában évek óta, hogy a pénteki brüsszeli hír, amely szerint Belgrád és Pristina között megvan a történelmi megállapodás, egyáltalán nem tekinthető sokáig érvényesnek, és nem ad okot eufórikus ünneplésre. Pedig Szerbiában akár ünnepelni is lehetne, hiszen Brüsszelben az észak-koszovói szerbek státusával kapcsolatos belgrádi javaslatokat csaknem egészében elfogadták, ami a hosszadalmas tárgyalások során elért győzelemként is elkönyvelhető. Szerbia nem ismeri el Koszovót, eközben Koszovóban a szerb többségű községek nagyfokú önállóságot kapnak, s jöhet az európai uniós közeledés! De: mindig van lehetőség elégedetlenségre, hogy az áldatlan abszurd helyzetek eltartsanak még egy ideig. Az észak-koszovói szerb többségű négy községi önkormányzat politikusai máris gondoskodtak erről referendum követelésének a formájában, amelyen azt kérdeznék Szerbia polgáraitól, hogy Szerbia Európáért cserébe tényleg lemond-e Koszovóról. Ez pedig máris jelzi, hogy okot könnyen lehet találni a közhangulat nyugtalanítására, elégedetlenség szítására, a politikai feszültség és ellentétek fenntartására. Ugyanis Ha ugyanis Vajdaságban netán lecsillapodnának az ellenségcsinálók, akkor vajon mivel lehetne és kellene foglalkozni?

Mondjuk, a győzelemmel. A megváltoztathatatlan tényekkel való szembenézés, a múlt lezárása, a belenyugvás és továbblépés általi belső felszabadultságot jelentő győzelemmel, ami által, végre, Szerbia nem lenne már rabja a saját múltjának.

A múlt miatti irracionális rabság, mint tudjuk, még a törökökkel kezdődött. A Koszovó-trauma évszázadokon át része a szerb mítosznak, és mert éltették évszázadokon át, nem is volt feldolgozható, pedig az idő mindent kigyógyít. A Koszovó miatti veszteségélmény mindig jó ok az önsajnálatra és a hódító szándékú minden bűnös cselekedet igazolására.

De miért is tűnik túlságosan mondvacsináltnak ez a szerbek általi Koszovó-sirató? Mindenekelőtt azért, mert a szerbek lényegében elhagyták azt a területet, háborúban és békében egyaránt. A történelemből jól tudjuk, hogy az Oszmán Birodalom terjeszkedésével a szerbek folyamatosan szivárogtak felfelé, egyre északabbra húzódva, s helyüket Koszovóban – szintén északabbra húzódva – az iszlámra áttért albánok vették át. A koszovói szerbek elvándorlását maga a pravoszláv egyház irányította és vezette úgy, hogy a vallási ereklyéiket is magukkal hozták, és az 1690-ben kezdődött, legemlékezetesebb vándorláskor császári engedéllyel, egyházi-közoktatási autonómiára vonatkozó megállapodással érkeztek Magyarország területére. A Balkán háborúkkal aztán 1912-ben Koszovó Szerbiáé lett, s hogy az is maradhasson, azonnal megkezdődtek a szerb kolonizációk, az albánok lázadásainak elfojtásai, a II. világháború után pedig jött az albán népesség feletti katonai közigazgatás, a kisebbségi lét rákényszerítése a többséget alkotó albánokra, s végül, mint tudjuk, a némi önállóságot szavatoló tartományi státus Slobodan Milosević rezsimje általi megszüntetése, és a nyílt szerb–albán háború, amit Szerbia elveszített.

Most megváltozhatna a szerb nézőpontú Koszovó-kép. A Brüsszelben elért megállapodás győzelemként való megélésével a maga igazi lényege szerint: a megváltoztathatatlan tényekbe való belenyugvással és a felszabadultságot hozó továbblépéssel. Ehhez, persze, bölcs politika szükségeltetik Szerbiában.

Friedrich Anna