Tényleg igaz az a megfigyelés, hogy ha valamit sokáig őrizgetünk, majd kidobjuk, biztos, hogy néhány nap múlva szükségünk lesz rá. Valahogy így vagyok én is azokkal a cédulákkal, amelyeket egy fázós este égettem el a cserépkályhában, mondván, hogy ezekre igazán semmi szükség. Pedig évtizedekig gyűjtögettem őket. A fizetési listáimról van szó, amelyek akár kordokumentumok is lehettek volna egy jugoszláviai-szerbiai átlagember megélhetéséről, hiteleleiről és persze önként vállalt kötelezettségeiről. Mert ilyen is volt, önkétes kötelezettség. Hogy csak a Montenegrónak fizetett külön járulékot vagy a villanygazdaság fejlesztésére történt levonásokat említsem, sőt nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a hetvenes évek közepe táján a zombori községben 2 százalékos, tíz évre szóló helyi járulékot szavaztunk meg, ebből épült fel például Zomborban a kórház sebészeti osztálya, Bezdánban meg az új iskola és a színházterem...

Szóval, az adó és egyéb járulékok mellett – amelyek között volt az egykori Jugoszlávia (JSZSZK) fejletlennek nyilvánított köztársaságai, Macedónia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, valamint Koszovó tartomány fejlesztésére szánt pénz is – évtizedeken keresztül a számunkra fontos beruházások, úgymond, önkéntes finanszírozásával segítettük önmagunkat. Mindennek nyoma volt a fizetési listáimon is, és eszembe sem jutna, hogy érdemes lenne ismét átböngészni a számokat, ha Ivica Dačić szerb kormányfő a parlament előtt mondott beszédében meg nem említi, hogy 15 éves volt, amikor 32 évvel ezelőtt a JSZSZK Elnöksége rendkívüli állapotot hirdetett Koszovóban. Az Elnökség 1981-ben azért reagált így, mert az ottani albán lakosság demonstrációkon követelte, hogy Jugoszlávia őket is államalkotó nemzetnek ismerje el, Koszovót pedig nyilvánítsa köztársasággá. A lázadásnak is beillő megmozdulást elfojtották, de a követelések beteljesülése mára már tényként kezelhető, és szerb oldalról három évtizednyi erőfeszítés (rendőri karhatalom, háború) sem volt elegendő annak megakadályozására.

Az egész ügyre ráfordított pénz pedig a mi zsebünkből vándorolt arrafelé, és vándorol majd továbbra is, mert ahogy a Belgrád és Pristina közötti megállapodás kapcsán közzétették, a Koszovó északi részében élő szerbek intézményeit – mint eddig is – Szerbia finanszírozza majd a költségvetéséből, innen küldik például az ottani szerb községi elnökök, politikusok, tanárok, orvosok stb. fizetését abba a közösségbe, amely a londoni Ekonomist becslése szerint 45 ezer főt számlál. Mivel az észak-koszovói szerbek a legutóbbi népszámlálást bojkottálták, nem is tudni igazán, hogy hányan vannak, de a lényeg, hogy a szóban forgó megállapodással elsősorban nekik kedveznek (hogy ne lássanak koszovói rendőrt, katonát, albán bírót stb.). Mégis elégedetlenek. Igazán ők tudják ott délen, hogy miért, viszont azt meg mi tudjuk „Észak-Szerbiában“, hogy ha megfeszülnénk, a nagy átlag akkor sem lenne képes például újabb tízéves önkéntes helyi járulékot fizetni, mert a 20 ezer dináros bér arányában a havi 400 dinár bizony számít, de nagyon! Így maradunk szegényesen, beruházások nélkül, egyre fogyva és a régi időket emlegetve, amikor öt-hat üzem is működött a falunkban, és minden házból legalább egy személy munkaviszonyban volt.

Akkoriban – vegyem alapul az utolsó hivatalosan elismert koszovói népszámlálás évét –, 1991-ben Vajdaságban mi, magyarok, 340 ezren voltunk, Koszovóban akkor 194 ezer szerb élt. Mi azóta 250 ezres közösség lettünk. Ennek arányában vajon hány szerb lehet mostanság Koszovóban? A kérdés nem arra irányul, hogy hagyják sorsukra őket, hanem arra, hogy 32 elvesztegetett év után végre a koszovói szerb mítoszok helyett a szerbiai valóság miatti felelősségvállalás legyen a téma. A mítingek, referendumok költségesek, és nem emlékszem, hogy amióta „divattá váltak“ Szerbiában, egyetlen nagygyűlés is jót hozott volna, vagy egy referendummal megváltozott volna a világ. A fizetési cetlijeim tanúsága szerint az évek során a német márkához viszonyítva egyre kevesebbért és kevesebbért dolgoztam. Most pedig sokaknak se cetli, se fizetés, csak a remény, hogy a magyar kettős állampolgársággal valahol Európában... Gondolom, ez is azoknak a szerbeknek a szégyene, akik elvakultan csak területeket és hatalmat akarnak, nem számolva a emberekkel – még most sem.

Friedrich Anna