Németországban élő barátnőm, aki egy röpke itthoni látogatásról egy szerbiai rendszámú autóbusszal utazott vissza, a telefonszámlát nem sajnálva részletesen elmesélte utazásának legfőbb élményét. Történt ugyanis, hogy a német rendőrség leterelte a buszt az autópályáról egy pihenőbe, minden utast kitessékelt a buszból csomagostól együtt, és nyomozókutyát szabadított buszra és táskákra egyaránt. A kutya hevesen szimatolt, izgatottan dugta a fejét a busz minden szögletébe és a felsorakoztatott táskák közé, majd végül, nyugtalan toporgás közepette a pórázt tartó rendőrhöz dörgölődött. Ekkor a rendőrök egy cigarettadobozokkal teli táskát tettek elébe, a kutya pedig nagy erővel nekilátott széttépni a dobozokat. Ennek a szerbiai busznak az utasai közül ugyanis senki sem csempészett cigarettát, a táskák e tekintetben szüzek voltak, és ezért kellett a saját cigivel megjutalmazniuk a rendőröknek a nyomozókutyát, magyarázza barátnőm, aki szerint valóságos csoda, hogy senkinél sem volt dugi dohány, ugyanis Szerbiában a drága cigi is olcsóbb, mint Németországban. Na persze, Németország a jövedéki adó minden eurócentjét számon tartja, hiszen a költségvetést fel kell tölteni, nem csoda, hogy még ilyen rajtaütésszerű ellenőrzéseket is tartanak. Aki pedig Németországban nyugodtan akar dolgozni, az nem kockáztat, különösen, ha Szerbiából jön – kommentálja az élményét barátnőm, s azt már én teszem hozzá a sajtóból szerzett ismereteim alapján, hogy Magyarországra rengeteg csempészett cigaretta érkezik Ukrajnából, Romániából és Szerbiából Nyugat-Európába eladásra, s a német rendőrség nyilván ilyen rajtaütésekkel is igyekszik csökkenteni a sikeres csempészés esélyét.

Mostanában nálunk is számos hír szól arról, hogy lefülelték a dohánycsempészeket, de olyan akcióról, amivel látványosan az emberek tudtára adják, hogy a csempészést az állam nem tűri el, még nem hallottam. Pedig az ország érdekelt lenne ebben, hiszen minden doboz cigaretta árának 60 százaléka a költségvetést gyarapítja. De mi történik? A szervezett cigarettacsempészés virágzik most is, függetlenül attól, hogy rég voltak a kilencvenes évek, amikor Szerbiában az állami klán tagjainak kiváltsága volt a cigarettával való illegális kereskedelem. Dohányos ismerőseim közül szinte mindenkinek van a feketepiacon beszerzett cigarettasodró kisgépe, a szűzdohányhoz is hozzájut minden gond nélkül és maga sodorta cigit szív. Ez a tendencia nem tegnap kezdődött (akárcsak a nagybani cigarettacsempészés), hanem évekre vezethető vissza, de a költségvetési bevételekben illetékesek csak most eszméltek föl, amikor a mutatók komoly hiányt sejtetnek, a Nemzetközi Valutaalap pedig éberen figyel.

A cigaretta eladása Szerbiában az idén kilenc százalékkal csökkent, de nem a magas ár, hanem a csempészés miatt. Érdekes mód, azt az adatot, ami szerint a feketepiacon eladott egy kilogramm vágott dohányon az állam 8000 dinárt veszít, nem állami tisztségviselő, hanem az egyik dohányforgalmazó vezetője tette közzé. Ugyanakkor az állami költségvetésben az idén éppen a dohányáru forgalmának csökkenése miatt 7 milliárd dinár hiányzik. Nem az államot sajnálom én, és nem is az ismerőseimre irigykedem (mert a maguk pödörte cigit füstölve nem fizetik a forgalmi és jövedéki adót), hanem mindazokat, akik a költségvetésből élnek. A makrogazdasági elemzésekkel foglalkozó szerbiai portál (makroekonomija.org) szerint az idén mintegy 0,4 százalékkal növekedtek ugyan a költségvetési kiadások, de azok reálérték tekintetében 10,6 százalékkal kisebbek. Csak az idén immáron tíz százalékkal ér kevesebbet azoknak a járandósága, akik közpénzekből élnek, így azok a kisemberek, akik a feketepiaci dohánnyal valamennyit megspórolnak ugyan, a járandóságukon (fizetés, nyugdíjak, szociális juttatások) és a közintézmények szolgáltatásainak minőségén sokat veszítenek.

Ha a brüsszeli megállapodás alkalmazásával Koszovót végre leveszik napirendről (Ivica Dačić kormányfő a mauthauseni emlékünnepségről, Ausztriából üzente meg, hogy ez esetben Szerbia számára biztosan meglesz a csatlakozási tárgyalások kezdetének dátuma), az így felszabaduló energiát, remélem, a megmaradt ország belső rendezésére fordítják. A feketepiac csak egy példa, ami ellen, lám, még a németek is kénytelenek nagy erővel küzdeni. De a barátnőm által leírt történet igazi üzenete számomra az, hogy buszbéli szerb útitársai nem húznak ujjat a német állammal, és nem kockáztatnak némi svercáruval, mert Németország jelenti számukra a méltó megélhetést. És nem a (méltatlan) feketepiac, mint Szerbiában.

Friedrich Anna