Csúszkálok az ingoványban a felhőszakadás után. Ilyesmi a mi utcánkban már nagyon régen fordult elő. Negyven éve, hogy a helyi közösséggel fele-fele alapon történő költségmegosztással az utca népe szilárd kocsiutat épített, és a múlt részévé tette a mély vájatokat, a pocsolyát és mindenekelőtt a félelmet, hogy esős időben a mentőautó nem tud bejönni az utcába. A kő alapra később aszfalt került, a házak előtt szép pázsitok alakultak ki, és por is ritkán volt, nemhogy sáros ingovány. De most nemrégiben munkagépeket irányító kis csapat jelent meg, mély vájatokat ásott, gázvezetéket helyezett le, majd az így keletkezett árkokat hevenyészve betemetve, azok felett nagy földkupacokat hagyva eltűnt az utcából. Idővel leülepszik – mondogattuk a helyenként ormótlan halmazokat nézve, és jómagam is hiába rendezgettem a kocsibejáratot, a felhőszakadás felpuhította a felszínre került friss sárga földet, én meg szinte belesüppedtem.

Mindezt nem is tenném szóvá, ha nem olyan átfogó városi önkormányzati beruházás nyomán történt volna, amire sokak szerint senkinek szüksége nincsen. Az embereknek nincs pénzük rákapcsolódni a vezetékre, arról nem is beszélve, hogy a gázáraktól is félnek, és ha nincsenek a földkupacok, már mindenki el is felejtette volna, hogy az utcában gázvezeték halad. Ezzel szemben egy másik beruházásról beszélnek sokat, amire viszont, sajnos, nagy szükség volt, de ahelyett, hogy minden erővel a rászoruló emberek életét segítették volna, a bennfentesek saját zsebre dolgoztak. Legalábbis ez derül ki a csúnyán hangzó újságcímekből: a földrengés áldozataitól elloptak egymillió eurót! A három évvel ezelőtti kraljevói földrengés károsultjairól van szó, akiknek összedőltek a házaik, semmivé váltak az otthonaik. Emlékszünk, nagy építkezés kezdődött, sorra adták át ünnepélyesen az egyik montázsházat a másik után, és nagy szerbiai összefogásról, szolidaritásról, az állami költségvetés tartalék eszközeinek hatékony felhasználásáról beszéltek. Most, három év után kiderülni látszik, hogy egymillió euró privát zsebekbe vándorolt, a volt polgármestert és a munkálatokban részt vevő vállalatok közül 15-nek a vezetőjét, illetve tulajdonosát vádolják. A rendőrségi iratok szerint a kétes ügyletek úgy zajlottak, hogy a közbeszerzési eljárásban nyertes vállalatok olyan munkálatokat is feltüntettek, amiket nem végeztek el, a polgármester aztán aláírásával igazolta, hogy eleget tettek a szerződésnek, a pénzt pedig közösen felvették. Sőt, a város kifizetett olyan tonnákban mért betonvasat is, ami egyébként adományként érkezett. Hogy mindez így történt-e, a bíróság fogja megállapítani, ám szomorú, hogy olyan esetekben, mint egy halált is okozó tragikus földrengés utáni építkezés, egyáltalán a gyanú is felmerülhet, hogy valaki visszaél az emberbaráti segélyekkel és a közpénzekkel. És lám, felmerült, s a nyomozók elegendő bizonyítékot találtak, és a gyanúsítottakat le is tartóztatták. Erre mondanák, hogy Szerbiában minden lehetséges, ha pénzről van szó, a hazafias szólamok pedig csak álcázásként szolgálnak. A közerkölcs régen odaveszett, s ami egyáltalán volt, annak csak a morzsái maradtak, mert a közéleti szereplők sokaságánál állítólag – ha nagyon akarják – mindig ki lehet piszkálni valamit. Ezért tűnik igaznak az a híresztelés is, hogy az ország talán leggazdagabb embere, a vizsgálati fogságban levő Miroslav Mišković, a Delta nagyvállalat tulajdonosa (akinek a vádirat alapján az én összevont számításom szerint 175 millió euró jogtalan eltulajdonításához van köze) most ellentámadásra készül a médiában azokkal szemben, akik az ellene felhozott vádak mögött állnak.

Távol áll tőlem, hogy e nagy tételek alapján az olyan kis beruházásokban is kételkedjek, mint ami a mi utcánkban történt. De azért nagyon remélem, hogy azokat a munkaórákat, amit a lakosság az ásás után fellazult földkupacok döngölésével és a házak előtti talaj újbóli elsimitásával tölt, senki sem fogja beruházási tételként felszámolni a saját zsebére.

Friedrich Anna