Ahogy a minapi vihar és kiadós eső után a gázvezeték lehelyezését követően hagyott földhalmazokat egyengetjük a mérnök úrral, nem kis megelégedéssel nyugtázzuk, hogy milyen szép a mi utcánk. Pedig a házakon csak elvétve történik némi újítás, de egy-egy frissen festett kapu, a mértani pontossággal lenyírt sövény, vagy a rendszeresen kaszált fű látványa jelzi a lakók rend iránti igényét. Igaz, a mi fogalmaink szerint a „milyen szép” nem is annyira az evilági dolgokra vonatkozik, hanem a kora reggeli napsütésre, amely beragyogja az ablakokat, s egész nap fényt áraszt az udvarokba, gangokba, és még napnyugtakor is visszaköszön a kerti székekre, ahol csak a szúnyogok támadásai zavarják meg a városi zajban egy életet ledolgozott, s most nyugalomra vágyó ember életét.

A mérnök úr a házak elhelyezkedését elemzi. Merthogy őseink itt nem a nyílegyenesen kihúzott zsineget követve, hanem a talaj adottságaihoz alkalmazkodva építkeztek. A vertfalú házak azokra a helyekre kerültek, ahol a Duna évszázadokkal ezelőtti kanyargásai közben dombokat hagyott, a mélyebb, lapályosabb területeket pedig kizárólag kerteknek használták. Idővel aztán feltöltötték a lapályokat is, és az utca kezdett utcára hasonlítani. Közben azonban időnként nagy baj lett a vízzel, mély és keskeny árkokat kellett kialakítani megfelelő eséssel, hogy az esővíz a szomszédos utcán keresztül belefollyon a Ferenc-csatornába. Hogy munka közben ezzel a témával foglalkozzunk, adott volt. A mérnök úr a szomszéd telepes falubeli ismerősét idézi, aki nagy csodálkozással jegyezte meg a minap, hogy a falujában minden utcában szabályosan kialakított mély árkok vannak, még ott is, ahol amióta az eszét tudja, valóságos dzsungelt idéző cserjék csúfítják az utcát, és nem is látszik a mélyedés. Na persze, hogy vannak – így a mérnök úr -, hiszen a németek lehetőleg semmit sem bíztak a véletlenre, és tervszerű építkezéseik során az eső- és talajvíz elvezetése egyik fő szempontnak számított. Ő még emlékszik arra, hogy gyerekkorában abban a német faluban milyen tiszták voltak az árkok, de nem csak a faluban, hanem a határban is, ahol lecsapoló csatornákat alakítottak ki és azokról is tisztes gondot viseltek, hiszen hol az öntözéshez, hol a víz elvezetéséhez volt rájuk szükség, hogy a szántóföldek bőven teremjenek. Nem volt egyszerű ezen a vidéken ilyen jó termőföldeket teremteni, az ide települt svábok nem kis munkájába tellett ez, magyarázza a mérnök úr, s hozzáteszi, hogy persze, a falunkbeli magyarok sem tétlenkedtek, most viszont ennek a németek elűzése után lett szerb kolonista falunak a lakója, aki már itt született, azt sem tudja, hogy mit hagytak rá.

Pedig ők a készre jöttek, csak használniuk kellett, amit a németek itt hagytak. Mint ahogy a falunkba érkezett menekültek is közösségi szempontból csak azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan építsenek pravoszláv templomot – mert már minden infrastruktúra megvan, ami meg nincs, arra pénz sincs, de nagyon nincs... És ahogy ezt kimondom, visszacseng Tomislav Nikolić szerb államfőnek az Újvidéki Vásár 90. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen mondott minapi beszéde, annak is az a része, amit most mi is konstatálunk. Ő azt mondta: „Az Isten termékeny földet, sok vizet, ideális éghajlatot és okos és rátermett embereket ajándékozott nekük és azt gondoltuk, ez minden időkre elég. Most szárazsággal figyelmezetet bennünket, mert látja, hogy nem haladtunk“ – mondta ő, mi meg hozzátesszük, hogy az isteni ajándék megszerzésében azért volt némi kemény erőszak is, abban viszont egyet értünk, hogy az, amit ennek a vidéknek a lakói egykoron megteremtettek, minden időkre nem elég. Nem elég beülni a készbe, helyben legalább ki kell tisztítani az árkokat, ott a magaspolitikában pedig az effajta önkritikát megszívlelve „az okos és rátermett“ emberek számára illene megteremteni a lehetőségeket, hogy dolgozhassanak. Munkára való lehetőség két évtizeddel ezelőttig bőven volt a mi falunkban is, s most nincs. Elvették.

Friedrich Anna